Ahogy körbenézünk a mindennapok forgatagában, egyre inkább – sajnos – megfigyelhetjük, hogy nem csak a társadalom szintjén üresedtek ki az emberi kapcsolatok és szigetelődtek el egymástól az emberek, hanem az egyén szintjén is. Képmutatásra, színjátszásra alapozzuk kapcsolatainkat és ez oly annyira rutinná válik, hogy magunk is képesek vagyunk hinni a magunk által rendezett előadásnak. Azért csapjuk be magunkat, mert nem akarjuk megrántani a szőnyeget, amin állunk és ezért inkább nem veszünk tudomást arról, hogy a hőn szeretett embereket közömbösekre cseréltük, a valósakat, pedig virtuálisokra.
Ezzel szemben viszont, kialakult egyfajta kötődés a tárgyakhoz. A ma embere elsősorban a tárgyakért küszködik és az embertársak közti kapcsolat, mintha háttérbe szorult volna.
Nagyon felszínes kötődésnek érzem ezt. Fontos, de korántsem ez a lényeg. Ez ugyanis csupán tárgyakkal való belsőséges viszonyt hoz létre és az ily módon kialakított harmónia, eltakarja a szemünket, és nem vesszük észre, hogy azok a szálak, melyek révén hús-vér emberekkel vagyunk összekötve, meggyengülnek és egy-egy közülük el is pattan. Mivel ezek a szálak – többnyire társadalmi okok révén – eleve feszesek voltak, egy-egy elpattant szál csak komoly erőfeszítés árán köthető újra össze, de az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ezért a legbölcsebb emberi magatartás: vigyázni ezekre a szálakra, minél többet megóvni az élet folyamán, és E MELLETT törekedni a tárgyakkal való harmóniára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése