Az éles látásért és a nagyszerű gondolatokért rajongok. Elutasítom a felszínességet, amit sajnos manapság sokhelyütt fellelhetünk.
Elsősorban a társadalmi kérdések, valamint a társadalomban élő ember élete, problémái, örömei foglalkoztatnak.
Az eddig bejárt út és a jelen körülmények között lehetséges utak, alternatívák és azok lehetséges következményei állnak leginkább érdeklődésem középpontjában, valamint az egyes ember adott körülmények, társadalmi viszonyok között megélt mindennapjai, egyéni pályája, küzdelme, öröme, bánata, sikere.
Milyen érdekes, hogy az embernek az a természete, hogy a szabadságra törekszik. Akár a fizikai, akár a szellemi leszabályozottság arra készteti a teher viselőjét, hogy szabaduljon korlátai szorításából, és némiképp tágítson a rendelkezésre álló mozgástéren. Ha sikerül, akkor úgy érzi megszabadult béklyóitól, holott ez majdcsak teljességgel lehetetlen. Csupán annyi történik, hogy nagyobb kilengések tehetők, mint amekkorákra az eredeti elképzelés alapján gondolni mert volna. Ez jó… Ezt hívják szabadságnak, melyben másként is lehet élni, mint ahogy az eddig megszokott volt. Lehet vágtázni, szárnyalni a gondolatokban, a tettekben, „meg lehet élni” a szabadságot… az viszont kétségtelen, hogy bátorság kell hozzá. Nem mindenki tudja, nem mindenkinek van bátorsága és – nem utolsó sorban – nem mindenki akarja. Sokan úgy érzik, kiüresedik a lelkük, ha „magára van hagyva”. Szükségük van ideálokra, bálványokra, akikről jó elhinni, hogy tökéletesek, jó tudni, hogy „ott vannak”, jó – csak egyáltalán – tudni róluk és jó érzés kiátkozni mindazokat, akik mernek – vagy legalábbis – próbálnak szabadok és függetlenek lenni.
Egyáltalán nincs elképzelésem arról, hogy mikor lesz az emberek nagyobbik részére jellemző az a látásmód, hogy egyszerűen csak nyugtázza azt a tényt, hogy a másik más álláspontot, szemléletet képvisel. Nem azért, mert ostobább, vagy éppenséggel pallérozottabb elme, hanem csupán azért, mert „ő úgy látja” feltehetően egyéb okok miatt, melyeket emez nem ismer.
Ha érdeke, vagy csupán (jó)kedve fűződik hozzá, kutathatja okát, megkísérelheti közelíteni álláspontját amazéhoz (vagy amazét az övéhez, attól függően, hogy melyik tűnik számára kézenfekvőbbnek), de ha ez nem jár sikerrel, nincs más teendő, mint elfogadni, hogy e téren másként gondolkodnak. Nem lesz ezzel egyikőjük se, se jobb, se rosszabb, még csak ellenfelek se lettek, csupán rájöttek, hogy ez is „egy olyan valami”, amely megkülönbözteti őket, ami egyedivé teszi mindkettejüket.
Hisz nem csupán az ujjlenyomat az egyszeri és megismételhetetlen, hanem még nagyon sok minden, amit végre már észre kellene venni és meg kellene tanulni értékelni!
Néhány napja nem készítettem bejegyzést, mert az egyetemi kötelezettségeim előbbre valók voltak, de megérte a fáradozást, mert sikeresen teljesítettem az államvizsgát, úgyhogy már csak az ünneplés maradt hátra. Most viszont Karácsony alkalmából felidézek egy régebbi gondolatot az emberi kapcsolatokról, fűszerezve néhány szeretni való gyermeki véleménnyel a szeretetről.
Szokás beszélni az informatika, az internet negatív tulajdonságairól, hatásairól, miként tudja behálózni, rabul ejteni és rabságban tartani az egyes embert. A képernyő előtt ülve képesek vagyunk információk tömegéhez hozzájutni. Tudomást szerezhetünk a tudományok, a művészetek, vagy éppenséggel a szórakozás világáról olyan vidékeken is, ahol egyébként – fizikai korlátaink okán – nem tudnánk megfordulni. Megismerkedhetünk és kapcsolatot tarthatunk fent más kontinensen élő korosztálybélinkkel. (Ha sokat megtudunk róla, barátunknak is nevezhetjük.) Ugyanakkor képtelenek vagyunk rendszeres, állandó belsőséges, baráti kapcsolatot ápolni olyan embertársakkal, akik a közösen eltöltött évek okán méltán érezhetik úgy, hogy azok a szeretetteljes nevetések, melyek a rendszeres beszélgetések részei voltak, elmúltak, ellaposodtak és csupán kötelezettségízű formaságokká silányultak. Az internet révén, naprakész információnk lehet amerikai „barátunkról” (és van is, hisz érdekel minket…), viszont nem tudjuk ki a szomszédunk és nincs igényünk arra, hogy azok az emberek, akikkel így vagy úgy személyes kapcsolatban vagyunk, közelebb kerüljenek hozzánk. Elidegenedtünk egymástól. A virtuális barátság hívei vagyunk, akik most kezdjük feltámasztani a már-már haló félben volt írásbeliséget. Az e-mail, az SMS rendkívül pozitív hatása a kommunikációra – amely már szinte teljes mértékben a szóbeliségre korlátozódott – az, hogy az írásbeli nyelvhasználat újraéled. Igaz, nem abban a formában és stílusban, mint ahogy azt Arany Jánostól megszoktuk, de azért a semminél jobb (állítólag).
Az kétségtelen tény, hogy a technika e vívmánya is magában hordoz úgy negatív, mint pozitív tulajdonságokat. Az is biztos – mivel ezt is emberek alkották és emberek működtetik, tartják életben, sőt, virágoztatják – hogy a rendelkezésre álló információk spektruma igen széles és ezáltal lehetőség van választani, hogy mely „ízlésvilág” alkotta impulzusokat kívánjuk magunkévá tenni.
Kérlek kedves olvasó, merülj el Te is – így Karácsony alkalmából – az egyszerűnek tűnő kérdésre adott kedvesebbnél kedvesebb válaszokban és akkor úgy gondolom, ehhez már felesleges is lenne bármit is fűzni.
Íme:
Mi a szeretet?
Inspiráló és vicces nézőpontok a szeretetről:
Egy tudományos felmérés részeként kutatók megkérdeztek néhány 4 és 8 év közti gyermeket arról, hogy szerintük mi a szeretet. A kérdésekre adott válaszok mélysége és komolysága sok esetben a kérdezőket is meglepte.
"Amikor nagyinak begyulladtak az izületei, nem tudott már előrehajolni, hogy kifesthesse a lábán a körmeit. Most mindig a nagypapa festi a nagyi körmeit, pedig neki is izületgyulladása van. Ez a szeretet."
(Rebeka - 8 éves)
"Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved."
(Zsolti - 4 éves)
"A szeretet az, amikor egy lány bekölnizi magát, a fiú pedig borotválkozó arcszesszel bekeni magát, aztán elindulnak, hogy szagolgassák egymást."
(Karesz - 5 éves)
"A szeretet az, amikor az étteremben odaadod másnak a sült krumplidat, anélkül, hogy te kérnél az övéből."
(Kriszti - 6 éves)
"Szeretet az, ami megnevettet, amikor fáradt vagy."
(Teri - 4 éves)
"A szeretet az, amikor anyu kávét főz apának, de belekortyol mielőtt odaadná neki, csak a biztonság kedvéért, hogy ellenőrizze, hogy biztosan finom-e."
(Dani - 7 éves)
"A szeretet az, amikor két ember állandóan csókolózik. Amikor pedig már belefáradtak a csókolózásba, még akkor is együtt akartnak maradni és beszélgetnek. Apa és anya ilyenek. Szerintem gusztustalan, amikor csókolóznak."
(Emília - 8 éves)
"A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatra abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."
(Robi - 7 éves)
"Ha jobban szeretnél szeretni, akkor egy olyan baráttal kezd, akit utálsz."
(Nikolett - 6 éves)
"A szeretet az, amikor elmondod egy fiúnak, hogy tetszik neked az inge, erre ő ezután minden nap csak azt hordja majd."
(Nóri - 7 éves)
"A szeretet olyan, mint amikor egy kicsi öreg néni és egy kicsi öreg bácsi még mindig barátok, még azután is, miután jól megismerték egymást."
(Tomi - 6 éves)
"A zongoravizsgámon egyedül voltam a színpadon és nagyon féltem. Odanéztem a közönségre, és apu ott mosolygott és integetett. Csak ő mosolygott. Ezután már nem féltem."
(Csilla - 8 éves)
"A mamim jobban szeret engem mindenkinél. Senki más nem ad nekem esti puszit mielőtt elalszom."
(Klári - 6 éves)
"A szeretet az, amikor anyu a legfinomabb csirkehúst odaadja apunak."
(Eszter - 5 éves)
"A szeretet az, amikor apa izzadt és büdös, de anya akkor is azt mondja neki, hogy sokkal helyesebb, mint Robert Redford."
(Krisztián - 7 éves)
"A szeretet az, amikor a kutyusom megnyalja az arcom akkor is, ha egész nap nem foglalkoztam vele."
(Marika- 4 éves)
"Tudom, hogy a nővérem szeret engem. Onnan tudom, mert nekem adja az összes régi ruháját, és emiatt neki el kell mennie, majd újakat venni.”
(Laura - 4 éves)
"Amikor szeretsz valakit, akkor sokat pislogsz, és apró csillagocskák jönnek ki belőled."
(Judit - 7 éves)
"A szeretet az, amikor anyu látja aput a mosdóban és szerinte apu nem is gusztustalan."
(Márk - 6 éves)
"Ha nem gondolod komolyan, akkor nem is kéne kimondanod, hogy szeretlek. De ha komolyan gondolod, akkor szerintem sokszor ki kell mondani. Az emberek hamar elfelejtik."
(Júlia - 8 éves)
Leo Buscagliát a híres írót, egyszer felkérték, hogy legyen zsűrije egy olyan versenynek, amely a leggondoskodóbb gyermeki díj várományosát kereste. A győztes egy négy éves kisfiú volt, akinek a szomszédjában élt egy nemrégiben megözvegyült idős férfi. Egyszer, amint a kisfiú meglátta a síró öregembert, besétált a kertbe, odabújt az idős ember ölébe és csak ücsörgött szótlanul. Később, amikor az anyja megkérdezte a fiút, hogy mit is csinált ott valójában, a gyermek ezt felelte: "Semmit, csak segítettem neki sírni."
Az utóbbi néhány hónap teljesítményorientált egyhangúsága most kezdi éreztetni hatását a lelkemben, és egyúttal eszembe juttat egy évekkel ezelőtti stúdióbeszélgetést. Példaértékű szakmai elkötelezettséget, a lehető legpozitívabb értelemben vett fanatizmust kifejező mondatokat hallottam Markó Ivántól, aki Verebes István elismerő szavaira reagálva akképp jellemezte a társulatban folyó magas színvonalú munkát, hogy az olyan, mint a szerelem. Nincs fáradtság, nincs fásultság, csak munka, művészet van. Ez olyan, mint mikor az ember szerelmes. Semmi sem sok, mindent meg lehet csinálni. A "ha beledöglök, akkor is megcsinálom" mentalitás.
Nagyszerű emberi tulajdonságnak, erénynek tartom, amikor valaki "csupán" a tevékenységébe való szerelme okán egekig szökő teljesítményre és ezáltal sikerre képes. Markó Iván ilyen, és még - hál' Istennek - vannak néhányan.
Sikere receptjének három dolgot mindenképp tartalmaznia kell: szerelem, kitartás, következetes önfegyelem. Nagyon nehéz dolgok, épp ezért a segítségükkel elért siker birtokosai feltétlen tiszteletet érdemelnek.
Ma lenne 80 éves Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser. A magyar médiumokban nem sok megemlékezéssel találkoztam, ezért e bejegyzést az Ő emlékének szánom. 2007 végétől 2008 elejéig a Szépművészeti Múzeumban kiállítás volt látható a Hundertwasser hagyatékból. Ennek kapcsán – többek között – a következőt írták a Mesterről:
"(…) Minden eszközt felhasznált mélyen humanista, az ember és az őt körülvevő környezet harmóniájának megteremtését hirdető életfilozófiájának kifejezésére. A Bécsben 1928-ban eredeti nevén Friedrich Stowasserként született művész, noha élete során Japántól Új-Zélandig a világ számtalan pontján otthonra lelt, identitásában mindvégig megőrizte osztrák gyökereit. Művészete a bécsi századforduló világából eredeztethető, forrásait a szecesszió formakincsében és a Wiener Werkstätte munkamódszerében fedezhetjük fel. Pályája során azonban olyan egymástól távol eső művészeti jelenségek is megérintették, mint a naiv festészet, az informel, illetve Antoni Gaudí építészete. Rendkívül gazdag grafikai és iparművészeti munkásságában a színek és formák tobzódását éppúgy megfigyelhetjük, mint épületein. Képein a természet sokszor absztrahált, épületeit azonban körülölelik, befedik vagy annak nyílásait kitöltik a zöldellő fák, virágzó bokrok, melyek a színes, hullámzó, minden szögletest ívvé formáló építészeti környezettel egységbe forrva hirdetik alkotójuk ökologikus világszemléletét. (…)"
Azt hiszem minden ember átesik az életének egy olyan időszakán, amikor az emberi lét és egyáltalán e világnak a léte, melyben élünk, az átlagosnál jobban foglalkoztatja. Olyan igazságokra akar rájönni, melyre az ember több ezer év alatt nem volt képes. Minden gyermek felteszi azokat az kérdéseket, melyekre filozófusok, teológusok az életüket szánták. A gyermekek egy része végül hosszabb-rövidebb idő elteltével lemond a megfejthetetlen dolgok magyarázatáról, más részük pedig tovább viszi a tudós elődök gondolatait és az életét annak a homokszemnek a tökéletesítésére szenteli, melyet majd hozzátesz az elődök által összehordott sivataghoz. Jómagam az előbbi típusba tartozom. Ma már a lét kérdései állandó jelleggel nem tartanak lázban, ok kell ahhoz, hogy a parázs ismét fellobbanjon. Ez az ok most, egy e-mail volt, melyben – e témában – egy figyelemre méltó kis párbeszéd állt. Hosszasan elgondolkodtam rajta és végül arra a megállapításra jutottam, hogy oly annyira tetszik, hogy nem hagyhatom ki ebből a blogból, melyet tulajdonképp a célból rögzítek, hogy némiképp betekintést nyerhess kedves olvasó, a gondolatvilágom mélyebb és kevésbé mély szintjeibe. Íme:
Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben? - Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. - Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? - Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal eszünk. - Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid. - De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. - De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben. - Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk. - A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van? - Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk! - Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is! - No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
Az utóbbi hetek, hónapok feszített tempója után mára megadatott nekem, hogy egy kicsit kényelmesebben töltsem a napomat. Nagyon jól esett. Elgondolkodtam a technika nyújtotta világunkon. Egyáltalán mit és mennyit tapasztalunk a világból, azon, hogy tulajdonképp azonosíthatjuk-e a világgal azt, amiben élünk, és amit látunk belőle, vagy van más is. Ha van más, akkor nem lehet-e, hogy inkább az a másik világ az, amivel inkább jellemezhetjük az emberiség létét, semmint az a mesterséges létforma, amiben mi élünk. Mi egy információs társadalomban élünk. Az ún. információs társadalomban való lét nem csak egymástól (egymás problémáitól) tartja távol az embereket, hanem azoktól az információktól is, amelyekből tudomást szerezhetnének arról, hogy léteznek más emberek is, más (vagy éppen ugyanolyan) problémákkal. Az információs társadalmat azért hívják "információsnak", hogy nap mint nap informálódhatunk arról, amire éppen kíváncsiak vagyunk. Így aztán a valósággal sosem szembesülhetünk, mert amiről nem tudjuk, hogy létezik, arra nem lehetünk kíváncsiak sem.
Az utóbbi időben figyelemmel kísérek néhány büntetőügyet, amelyek brutalitása, valamint az elkövetők fiatal kora a cselekmény brutalitásával párosulva felborzolták a közvéleményt. Konkrétan a gyálaréti esetre gondolok, ahol egy 22 éves fiatalember végzett élettársával és kilenc hónapos kisfiával és arra a két 17 éves fiúra, akik megölték osztálytársukat azért, mert – mint ahogy az igazságügyi pszichológus szakértő mondta – folyamatosan velük volt, pedig a kapcsolatuk már megromlott (!). Nagyon elgondolkodtatóak ezek az esetek. Számomra nem is elsősorban a bűncselekmény maga, hanem az, hogy ezek a cselekmények (szinte) GYEREKEKhez köthetők. Mi lehet annak az oka, hogy GYEREKEK oly mértékben el tudnak szakadni a legalapvetőbb értékektől, hogy hidegvérrel a barátjuk megölésére képesek? Mi lehet az oka annak, hogy senki nem veszi észre, hogy ezekben a GYEREKEKben ilyen indulatok, ilyen kegyetlenség lappang? Mi lehet annak az oka, hogy a 22 éves GYEREK 19 éves korában agyonveri a nagymamáját, most meg az élettársával és kisfiával végez? Nem lehetséges, hogy a GYEREKEK (általában) túl korán kerülnek ki a család látóköréből? De persze az is lehet, hogy sok család nincs tisztában azzal, hogy meddig tart a gyermekkor (mármint a saját gyermekének a gyermekkora).
Őszinte tisztelője vagyok Friderikusz Sándornak, akivel az utóbbi időben a televízió, újság, hírportálok interjút készítenek a Mihancsik Zsófiával írt - mostanában megjelent - könyve kapcsán. Az alkalmat megragadva természetesen faggatják a múltról, jövőről, mik foglalkoztatják, milyen ötletekkel, tervekkel fog ismét a közönség elé lépni, és persze nem utolsó sorban, miként látja a mai magyar televíziózást, milyen lehetőségek voltak és vannak a tévében. A Magyar Televízió miként látja el feladatát, lépést tart-e a trenddel és ily módon képes-e színvonalasan, megfelelő minőségben eleget tenni a közszolgálatiságából fakadó feladatainak. Mondanom sem kell, hogy a véleménye lesújtó. E helyen nem szeretnék átfogalmazott Friderikusz-interjúk gépelésébe bocsátkozni, hisz ha valakit érdekel, a neten megtalálhatja a módját, hogy ilyen témájú cikkeket olvasson. Csupán egyetlen mondatot szeretnék kiemelni az Origó 2008. december 6-án kelt Friderikusz: Amilyen az ország, olyan a tévéje című cikkéből: "Úgy látom, hogy a magyar televíziózásban dolgozók java részének az intellektuális készlete nem több, mint az átlagembereké."
Rövid, tömör, lényegre törő kijelentés és van egy olyan tartalmi magja (igazságtartalma), amely véleményem szerint, egyáltalán nem csupán televíziós jelenség. Az élet sok más területén megállapíthatunk hasonló igazságokat. Ennek az az oka, hogy sajnos vannak esetek, amikor a kiválasztás során olyan szempontok dominálnak, amelyek mellett a szakmaiság háttérbe kényszerül. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez a jelenség nem új keletű. A probléma azzal van, hogy az arányok hátrányosan változtak és manapság az intézmények nagy részében a "más szempontok" alapján favorizált réteget a profi szakembergárda - a felborult arányok miatt - nem tudja (lehet, hogy bizonyos esetekben nem is akarja) "benyelni". Így aztán kénytelenek megalkudni, vagy rosszabb esetben az utcára kerülnek, ami értelemszerűen tovább növeli a középszer túlsúlyát az amúgy is karcsúsított intézményi kollektívában. Ha ez tartós és széles körben jellemző jelenség marad, akkor ennek hosszú távon komoly negatív következményei lesznek (lehetnek), de azt sem zárom ki, hogy máris keletkeztek olyan deformációk, amelyek orvoslása komolyabb nehézséget jelent majd, mint azt ma gondoljuk.
Az éles látásért és a nagyszerű gondolatokért rajongok. Elutasítom a felszínességet, amit sajnos manapság sokhelyütt fellelhetünk. Elsősorban a társadalmi kérdések, valamint a társadalomban élő ember élete, problémái, örömei foglalkoztatnak. Az eddig bejárt út és a jelen körülmények között lehetséges utak, alternatívák és azok lehetséges következményei állnak leginkább érdeklődésem középpontjában, valamint az egyes ember adott körülmények, társadalmi viszonyok között megélt mindennapjai, egyéni pályája, küzdelme, öröme, bánata, sikere.
