2009. augusztus 30., vasárnap

Társadalmi problémák az iskola falai között

Úgy gondolom, nem érdektelen dolog megemlékezni azokról a dolgokról, melyek az utóbbi tanévekben, kisebb-nagyobb mértékben témái voltak a közbeszédnek. Én ezt, szerény eszközeimmel akképp próbálom megtenni, hogy igyekszem objektív képet adni arról a helyzetről, amit én magam megtapasztaltam és meglehetősen aggasztónak látok.

Véleményem szerint sokan téves következtetésre jutottak a diákok közti erőszak, valamint a közelmúltban történt „tanárverés" néven közismerté vált tanórai incidens kapcsán. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül csak én látom helyesen a történéseket, hanem azt, hogy sok – médiában elhangzott – vélemény nem felel meg az én tapasztalataimnak, illetve a tapasztalataim alapján én más következtetésre jutok.

Jómagam, 2000-től 2007-ig voltam egy szakmunkásképző iskola tanára. A hét év alatt végig kőműves szakmát tanulóknak voltam az osztályfőnöke. Az iskoláról annyit fontos tudni – e téma kapcsán –, hogy meglehetősen nagyarányú a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma, valamint igen nagy arányban járnak ide roma tanulók. Ezt azért szándékoztam előre bocsátani, mert ezeknek a körülményeknek a megtapasztalása az, ami segít véleményt formálni a közelmúltban történt erőszakos cselekmények hátteréről, esetleges okairól.

Alapvetően két vélemény indított arra az elhatározásra, hogy megfogalmazzam álláspontomat. Az egyik szerint, a tanárok tekintélyét vissza kell állítani. Eszközt kell adni a tanárok kezébe, mert manapság az a legnagyobb probléma, hogy eszköztelenek, tehát nincs lehetőségük fegyelmezni. Ebből meg az következik, hogy ki vannak szolgáltatva az erre hajlamos gyerekek „garázdálkodásainak". A másik vélemény szerint viszont, a tanárok alkalmatlanok a feladat ellátására. A pedagógusokat kell alkalmassá tenni az „új kihívásokra".

Nos, mindkettőben van, illetve lehet igazság, de ez a probléma egyáltalán nem „fekete, vagy fehér", hanem annál sokkal árnyaltabb és némiképp máshogy állok mindkét verzióhoz, mint ahogy az a különböző stúdióbeszélgetésekből számomra kitűnt.

Én alapvetően az első véleményt érzem a saját véleményemhez közelebb állónak, de a tekintélyvesztés okát én valamiféle közös társadalmi tudatban rejlő problémának tartom. A tekintélyvesztés oka sokkal inkább a társadalomban és ez által a családban kialakult szemlélet a tanárról és ennek az iskolában való leképeződése a gyerek által, semmint a pedagógusképzés színvonalában, vagy színvonaltalanságában keresendő. Saját tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy abban az iskolában, ahol én tanítottam, a pedagógus szakmai felkészültsége, tárgyi tudása az esetek nagy többségében nem került mérlegre. A gyerekek túlnyomó többségének oktatásához a pedagógusképző főiskolán (egyetemen) tanultak töredékét kellett, vagy lehetett hasznosítani. A gyerekek olyan súlyos hiányosságokkal kerültek ebbe az iskolába tizennégy évesen, hogy gyakorlatilag általános iskolai anyagot kellett „újratanítani". Ennek a hiányosságnak is a társadalomban (és így tehát sok szülőnél) megfigyelhető értékválság az oka, ahogy azt helyesen több helyütt megállapították. Értékválság alatt itt én azt értem, hogy nem „vonzó" és nem érték a tudás. A tudás, amivel az iskola szolgálni tud(na). A tanulással megszerezhető tudás igen sok esetben semmilyen értéket nem képvisel a gyerek, valamint – sok esetben – a családja szemében. Teljesen feleslegesnek tekintik, és ily módon, az efféle tevékenység megtestesítőjét, a tanárt is egy „szükséges rossznak" tartják. Ezt jól példázza olyan szülői vélemény is, miszerint a tanár véleménye az nem számít, ő tudja, hogy a gyerekével semmi hiba, hisz dolgozik (sokszor iskolába járás helyett), pénzt keres és ott nagyszerűen meg vannak vele elégedve (itt gyakran a kötelező szakmai gyakorlatról van szó, ahol nem ritka, hogy a gyakorlati oktatók is „leszólják" a gyerek előtt az elméleti szakmai ismereteket tanító iskolai pedagógust). Azzal semmi probléma nincs, hogy a gyerek szeret dolgozni és tud is! A probléma azzal van – jelen esetben –, hogy egy szakma megszerzéséhez nem látják az elméleti tudás megszerzésének szükségességét (tehát, a konkrét „iskolapadban ülés" szükségességét) és ezt erősíti bennük a szülő és – nem ritkán (sajnos) – a gyakorlati oktató is. Meggyőződésük „könnyen magyarázható", hisz ők pénzt akarnak keresni (ezzel sincs semmi probléma; a probléma azzal van, hogy csak a pénz az egyetlen érték) és pénzt munkával fognak keresni (ez is igaz, viszont azon egyszerű logikai műveletet többségben nem végzik el, hogy szakemberként bekerülni a munka világába, elméleti képzés nélkül nem fognak tudni).

Egy nagyon fontos tényező van még, ami a gyerekeket motiválja a fentebb leírtaknak megfelelően. Mindazon túl, hogy a pedagógus minden „felesleges dologra" meg akarja tanítani őt, még ráadásul „kolduspénzen" is él, ugyanis „(…) ha nem leszek szakmunkás és segédmunkásként kell dolgoznom, akkor is többszörösét keresem, mint Maga (…)" – hangzik el a gyerekek szájából olykor-olykor. Nekem nem egyszer feltették a kérdést, hogy „(…) Maga mennyit keres?". Természetesen én ilyen kérdésekre mindig kitérő választ adtam, mint minden más személyes jellegű kérdésre, azonban ebből tisztán látszik, hogy mi a mozgatórugója a gyerekek gondolatainak, ami – véleményem szerint – visszatükrözi az otthoni szemléletet, éppúgy az élet dolgairól, mint a tanárukról alkotott véleményről; arról, hogy tulajdonképp az ő szemükben milyen helyet foglal el a tanár és ez a „besorolás" milyen alapon történik.

Mivel „felesleges" és „értelmetlen" dolgokat kell tennie a gyereknek, tehát iskolába kell járni, tanórákon kell részt venni, ezért kézenfekvő, hogy nem fog feltétlenül együttműködni az órát tartó tanárral. Ily módon a tanár állandó kompromisszumokra kényszerül és sajnos nagyon sok gyerekkel – alapvetően a neveltetés miatt – nem tud a tanár kompromisszumot kötni (mert azt ugyebár nem nevezhetjük kompromisszumnak, hogy „Tanár Úr! Ne tanuljunk, inkább menjünk haza!"). Ezt persze fel lehet róni a tanárnak (persze az is biztos, hogy kompromisszumképtelen tanár is van!), de nekem az a véleményem, hogy az iskolában, a tanórán mégiscsak úgy kellene mennie a dolgoknak, ahogy azt a tanár mondja és nem pedig egyből a tanárt támadni, hogy „alkalmatlan", amikor a fentiekből következően valamilyen lehetetlen szituációt nem, vagy nem a legmegfelelőbben kezel. Ebből következően tehát felvetődik a kérdés, hogy mitévő legyen a tanár, ha például olyan helyzet áll elő, mint a Hadnagy Tanár Úr esete, ami egyébként engem egyáltalán nem lepett meg. Azon csodálkozom (pontosabban nem csodálkozom, mert van rá ötletem), hogy a többi eset miért nem kerül végre napvilágra! Nagyon sok hasonló (természetesen különböző súlyú) eset van, ami sosem kerül ki az iskola falai közül. Azért, mert a pedagógusok attól tartanak, hogy az állásukat kockáztatják azzal, ha „ügyet csinálnak" olyan történésekből, ami őket felidegesítette, stresszben tartotta. Ebben persze nem is tévednek túl nagyot, pedig tudomásul kellene venni a kívülállóknak, szülőknek…, egy szóval, a nem pedagógus munkát végzőknek (legalább most, amikor felszínre kerülnek olyan feszültségek, melyek eddig rejtve voltak a kívülállók elöl), hogy igenis, ez a pálya meglehetősen stresszes. Ehhez természetesen hozzájön még az a társadalmi, szülői, valamint sok esetben egyéb független, laikus vélekedés a tanárokról, ami kétségkívül nem erősíti a pedagógus önérzetét.

Ami az alkalmasságot, vagy alkalmatlanságot illeti, itt sem egyértelmű a helyzet. Én – a saját tapasztalatom alapján – nem a tárgyi alkalmasságban keresném a megoldás kulcsát, hanem az egyéb mentális tényezőkben, valamint a következetes magatartásra való képességben. Szerintem egy tantestületben összehangolt, következetes magatartással sokkal eredményesebb munkát lehet folytatni, mint következetlen, „hullámzó" magatartással. Én nagyon sok következetlenséggel találkoztam a hét év során. Gyakori volt, hogy az egyik kollega például szankcionált egy magatartást, a másik kollega meg ugyanazt szóvá se tette. Ezeknek a reakcióknak az egységesítésével, összefésülésével, sokkal egyértelműbb lenne az iskolában követendő norma.

Csak megjegyezni szeretném (mert volt olyan televíziós műsor, ahol ez nem volt egyértelmű), hogy a pedagógus a diákot nem küldheti ki a teremből, mert joga van a tanórán részt venni, nem ütheti meg, mert az testi fenyítésnek minősül és a testi fenyítés tilos. Nem írhat be elégtelent, mert magatartás miatt nem lehet érdemjegyet adni az adott tantárgyból (egyébként szoktak 1-est beírni, de arra sok esetben azt mondja a diák, hogy „(…) miért nem kettőt ír be? Miért csak egyet?"). Szaktanári figyelmeztetést lehet adni, de ennek gyakorlatilag nincs következménye (sok esetben otthon a szülők meg se tudják, mert a gyereknek nincs ellenőrzője, ugyanis nem kötelező megvenni, ha meg van, akkor meg azt mondja a tanárnak, hogy „nincs itt", ugyanis a tanár úgyse nyúlhat bele a táskájába). Sok esetben a szülőt hiába értesíti a pedagógus, nincs hatása, mert a szülő úgy van vele, hogy ez nem az ő problémája, hisz nem ő a tanár, tehát ez nem az ő dolga… és lehetne még sorolni, de a helyzet illusztrálásához legyen most ennyi elég.

Mindezeket számba véve megállapítható, hogy a pedagógusok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben. Az bizonyára igaz, hogy ők sem hibátlanok, valószínűnek tartom, hogy őket is fel kell készíteni a mai világban való oktatásra, hisz mások az értékek, mások az elvárások, más az általános szemlélet és ezt a pedagógustársadalomnak is tudomásul kell venni, sőt, alkalmazkodnia kell hozzá. Azonban ezt az alkalmazkodást sem lehet végletesen, minden körülmények között elvárni. Alapvetően mégiscsak úgy kell (kellene) mennie a dolgoknak az iskolában és a tanórákon, ahogy azt a tanár (illetve a tantestület, az igazgató) akarja! Mint ahogy a tanárnak kötelessége órát tartani, mert azért kapja a fizetését, úgy a diáknak is kötelessége azt és úgy csinálni, ahogy azt a tanár mondja, mert azért kapja majd a végzettséget, szaktudást, és mindazt, amit az adott iskola nyújt! Ez esetben szemléletbeli változást tartanék szükségesnek, hogy a társadalom tagjai, a szülők, ezzel a szemlélettel viszonyuljanak a tanárokhoz, azokhoz a tanárokhoz, akik a gyermekeiket oktatják, nevelik. Ne „alárendeljék" a gyermekeknek a tanárt, hanem „fölérendeljék". Félreértés ne essék: nem azért, hogy valamiféle tekintélyelvűséget alakítsanak ki, mert az nem feltétlenül szerencsés, hanem azért, mert ha a gyermek azt látja, hallja otthon, hogy a szülei sem becsülik a tanárait, akkor a gyermektől milyen alapon várhatnánk másfajta hozzáállást, viszonyulást tanáraihoz az iskolán belül (és kívül!)?

A gyermekek, a serdülő fiatalok – életkoruk miatt – rendkívül befolyásolható személyiségek. Mintaként szolgál(hat) szinte bármi, ami körülöttük zajlik, vagy információ formájában eljut hozzájuk, és nem feltétlenül tudnak megfelelően értékelni, differenciálni jó és rossz között, pozitív és negatív között. Fogékonyak az általánosan elfogadottól eltérő negatív viselkedési normákra. Tanárukban is egy korlátot látnak, épp úgy, mint a társadalmi normákban, a szülőkben és mindenben és mindenkiben, aki igyekszik behatárolni, némiképp keretek közé szorítani a mozgásukat, viselkedésüket, mindenkiben, aki valamiképp a társadalmi normáknak megfelelően igyekszik szocializálni őket. Ez életkori sajátosság. A tanárnak ebben a „korlát-szerepben" kiemelt jelentősége van, ugyanis a diák napi 6-7 órát az iskolában tölt. Nos, ebből a kiemelt szerepéből fakadóan tartom rendkívül fontosnak, hogy a társadalom (a szülők), a tanár „tekintélyét" (és ezen megint nem a tekintélyelvűség negatív felhangját értem) – legalább a gyermekük szemében – megóvja. Ne szolgáltassák ki a „köz alkalmazottait" a gyermekeiknek, mert a gyermekek, az ilyen helyzetet nem tudják megfelelően kezelni és az esetek többségében, túlreagálják!

Nagyon szép feladat a pedagógus munka, de egyáltalán nem könnyű feladat (még akkor se, ha a szülőktől minden háttértámogatás biztosított). Ha pedig erre egyéb terhek is nehezednek, akkor azt mondhatom, hogy kifejezetten embert próbáló. A szakma becsületének helyreállításában legalább olyan fontos lenne a szemléletváltás propagálása, mint az esetleges törvénymódosítások, vagy éppenséggel a pedagógusképzés megreformálása, amiről az utóbbi időben egyre több szó esik.

Remélem, sikerült némiképp objektív maradnom és megfelelően interpretálnom a meglátásaimat az iskolai problémákról! Törekedtem az általános, absztrakt megközelítésre. Igyekeztem a véleményemben érzékeltetni, hogy az erőszak mint jelenség a közoktatás berkeiben, sokkal komplexebb probléma és mélyebb gyökerű ahhoz képest, ahogy azt sok esetben a médiában megjelenítik a szerint, hogy a diákokkal van a probléma, vagy a tanárokkal van probléma (fekete, vagy fehér). Semmi nem fekete, vagy fehér… ez sem!

A fentebb leírt utalások az iskolai életre, konkrét tapasztalatból erednek, azonban nem állt szándékomban általánosítani! Minden, amit leírtam valós tényeken alapszik, de ezzel az írással korántsem azt akarom sugallni, hogy mindez általános, minden iskolára jellemző jelenség, csupán azt, hogy ezek kisebb-nagyobb mértékben jelen vannak a közoktatásban, és abban a közegben, ahol én szereztem a tapasztalataimat, ott pedig ez volt a túlnyomó.

Kívánatosnak tartanám, ha a jövőben, az itt leírtakhoz hasonló feszültségek olyan kontextusban is nyilvánosságot kapnának, hogy ez a pedagógusok problémája és ezáltal társadalmi probléma!

2009. augusztus 28., péntek

Hozzáértés, szakértelem… Hogy mihez? Az mindegy!

Nem tudom, hogy csupán a korunkra jellemző sajátosság-e, vagy ezen tulajdonság eredendően az emberre jellemző, azaz mindig is ott volt különböző korok társadalmában, hogy bizonyos személyeknek nem okoz problémát, hogy olyan dolgok kapcsán hallassák hangjukat, melyről nem egyszerűen csak nincs fogalmuk, hanem egész eddigi életükben még csak a morzsája sem lelhető fel annak, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerültek volna az adott témával.

Aki kételkedik e felvetésben, annak azt javaslom, nézzen meg a televízióban egy-két olyan műsort, ahol a riporter valamely terület szakértőjével, szakemberével beszélget szakmai kérdésekről. Véleményem szerint, az azért elvárható lenne, hogy az adott televíziós személy tudja, hogy kivel ül le beszélgetni. Persze itt még mindig nem a riportról van szó, mert az, ettől még sikerülhet jól is, rosszul is, attól függően, hogy milyen típusú műsorban mutatják be. Ha komoly a műsor, akkor tessék csak következtetni annak a – műsorban kiszabott – tíz perces időkeretnek a tartalmára! Nagyjából arra elegendő ez az idő, hogy az interjút készítő személy „tisztába jöjjön” olyan alapkérdésekkel, melyekről még addig nem is hallott. Ez rendben is van, csak azt nem értem, hogy ezt miért mutatják be az egész országnak?! Az ilyen jellegű beszélgetéseket nem hiszem, hogy a kamerák előtt kellene lefolytatni.

Miért fordulhat elő az, hogy bármilyen témában folytatott beszélgetés első néhány perce azzal telik, hogy fel kell világosítani a riportert? Netán nincs tisztában azzal a témával, amiről a tájékozatlan hallgatóságot hivatott hiteles információval ellátni?

Nem értek én ehhez, és nem is látok a „sajtóipar” mélyére, azonban egy biztos – és ezt kizárólag saját tapasztalatra alapozom –, az élet legtöbb területén ahhoz, hogy az ember helyt tudjon állni (nem a dicséretért, csak az egyszerű helytállásért), a maximumot kell nyújtani. Általában nincs „pardon” és ha zökkenőmentesen fut a szekér, azt nemhogy honorálni nem kell, de még említeni se, hisz „az úgy természetes”.

A minőségbiztosítás a kulcsszó, ami egy nagyszerű dolog, ha nagyszerűen művelik és mindenütt egyforma komolysággal alkalmazzák. Viszont értelme csak akkor van, ha tudott az, hogy mi az a minőség, színvonal, nívó, amit elérni, megtartani, vagy éppenséggel továbbfejleszteni akarnak mindazok, akik ilyen, vagy olyan módon részesei az adott területen folyó munkának. Létezik ilyen fajta tevékenység az élet szinte minden területén, de – mint ahogy számtalan helyen megfigyelhető a laikus emberek szerephez jutása, így – miért pont a minőségbiztosítás hemzsegne a hozzáértők sokaságától?

Félreértés elkerülése végett, kritikámat sem a tévésekre, sem a „minőségbiztosítókra” nem akarom kiélezni. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy a világunk egy kicsit ki van ficamodva. Az értékek el vannak csúszva. Üres dolgokat nagynak tartunk, miközben a valódi értéket észre sem vesszük. Ez összefüggésben lehet azzal a társadalmi jelenséggel, hogy igen jelentős számban nem a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyre. Én tudom azt, hogy az a kifejezés, hogy „megfelelő”, relatív, de mégis az emberrel együtt születik egy természetes, magától értetődő képesség arra, hogy megfelelőség-nem megfelelőség kérdésében állást tudjon foglalni. Ahogy fejlődött a társadalom, a megfelelőség kérdésének eldöntésére az ember létrehozott intézményeket, intézményrendszereket, melyek által támasztott követelményeknek való megfelelés eredményeképp az ember kapott egy oklevelet, mely deklarálta az egyén teljesítményét. Ezzel tulajdonképp objektivizálódott, és ezáltal egyszerűbbé vált a megfelelés-nem megfelelés kérdésének az eldöntése. A szubjektum nem szorult ki teljesen, csupán háttérbe szorult és csak a legszükségesebb esetben jutott szerephez. Ez oly annyira bevált módszernek tűnt – melyet a társadalom tulajdonképp saját működésének leegyszerűsítése, megkönnyítése céljából hozott létre –, hogy a mai napig élet- és működőképes. Feltéve, ha hagyják élni és működni. Ugyanis egyre több olyan jelenséggel találkozhat a figyelmes szemlélődő, hogy ismét előtérbe kerül a szubjektum – amivel így önmagában nem is lenne probléma –, a gond az, hogy e tényező oly annyira egyeduralkodóvá válik, hogy az objektív oldalt szinte egyáltalán nem engedi szerephez jutni. Ezért fordulhat elő az, hogy diplomás emberek olyan munkából kénytelenek megélni – feltéve, ha van munkájuk – amelyhez tulajdonképpen írni, olvasni se lett volna muszáj megtanulni, diplomával nem rendelkező emberek pedig – nem feltétlenül a magánszektorban – személyes viszonyaikból, ilyen-olyan státuszukból eredően akár vezető beosztást is betölthetnek.

Természetesen nem akarok általánosítani, hisz az nagy butaság lenne. Egyedi esetekről szóltam, melyek voltak régen is. Probléma csak akkor van, ha egyre gyakrabban kapjuk fel a fejünket azon, hogy lám-lám, még egy „egyedi eset”.

2009. augusztus 15., szombat

A gazdagság boldogít, de a pénz nem

Néha elgondolkodom azon az állapoton, amiben manapság kénytelen vagyok létezni. Azon a helyzeten, hogy már évek óta anyagi nélkülözés gyötör a sors jóvoltából. Mégsem vagyok elkeseredve. Szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert hisz nem csupán egy szempont szerint vizsgálom a helyzetet. Ha csak az alapján ítélkeznék például, hogy mennyi pénzem van, akkor már bizonyára minden okom meglenne ahhoz, hogy kiszaladjak a világból. Ezzel szemben az én megítélésemben nagyon nagy szerepet kapnak az olyan dolgok, melyek sokkal inkább emberré tesznek: a kultúrára gondolok, értve ez alatt a művészetek és a tudományok végtelen sokaságát, illetve ezekhez való viszonyomat, az emberi kapcsolataimat a barátaimmal, a szerelmemmel, a családommal és sok-sok jóakaratú emberrel. Az ember világa ezek által lesz emberi világgá, és én most – minden anyagi nélkülözés ellenére – sokkal inkább emberi világban élek, mint évekkel ezelőtt. Szomjazom a kultúrára, és tőlem telhetően csillapítom is a szomjam.

Senki nem tehet oly gazdaggá, mint Tolsztoj vagy éppenséggel Boccaccio, vagy az a Kedves, kit igazán szeretek, és ez a gazdagság a lelkemben halmozódik.

„Gazdag vagyok, mert minden az enyém, amit egyszer láttam vagy éreztem” (Faludy-Kovács Fanny: Faludy fehéren-feketén, Beszélgetések Faludy Györggyel, Alexandra Kiadó, Pécs, 2007, 91. o.). – mondta a Költőfejedelem, kit a kultúra tartott meg majd’ egy évszázadon át és akinek a kultúra szolgált fogódzóul a század viharaiban.

Én hiszek ebben, és ennek megfelelően élek: a lelkemet gazdagítom, mert az életem csak így lehet teljes.

2009. augusztus 14., péntek

A kisimult víztükör felett lelkemben őrzöm a háborgó tenger emlékét


Ajánlom e bejegyzést Jocó barátomnak,
ki e gondolatokat inspirálta


Hamarosan vége az idei nyárnak. Évek óta nem volt ilyen kiegyensúlyozott, békés állapotban való létérzetem, mint most.

Korábbi időkben voltak súrlódásaim, voltak kellemetlen feszültségek, melyekért nem hibáztatom magam, holott lehet, hogy tehetném. Bár azt kell, hogy mondjam, hogy abban az időszakban sem ok nélkül éreztem és cselekedtem úgy, ahogy ez megtörtént. Akkor valahogy az az érzés lett rajtam úrrá, hogy valamilyen úton-módon változtatnom kell életem akkori formáján. „Levegőváltozásra” volt szükségem. Azt éreztem, hogy a környezetemmel való azonosulás, az asszimiláció veszélye fenyeget, és mivel nem vagyok asszimilációra hajlamos alkat ezért az egyre több ütközés az, ami a mindennapjaimban kezdett egyre inkább állandósulni. Megpróbáltam felülemelkedni ezeken, de nem mindig sikerült. Sokat és sokszor gyötrődtem, talán értelmetlenül (ki tudja?).

Most lelkemet egy csodálatos érzés melengeti, ezáltal béke és boldogság költözött belé, amit igyekszek örökre megőrizni.

2009. augusztus 5., szerda

Emlék 2006-ból

Mostanában igen erőteljesen foglalkoztat a jog és az erkölcs viszonya. Ez egy nagyon bonyolult kérdés és nálamnál e téren sokkal felkészültebb emberek véleményébe a magam tudománytalan, felkészületlen stílusában nem is akarok belekontárkodni. Csupán egy apró szeletére, vagy inkább morzsájára közelítenék rá, amely bárki számára elgondolkodtató lehet, aki így, vagy úgy valamely közösség, illetőleg valamely közösségi tevékenység része.

Ami engem komolyan foglalkoztat, az a következő:

Ha én eleme vagyok egy rendszernek, akkor a rendszerhez – hibái, netán bűnei ellenére – való lojalitás az előbbre való, vagy a rendszer hibáira való reagálás, jelzés, hogy VIGYÁZZ! EZ NEM A PAPÍRJOG SZERINT VALÓ!

Feltehetően nem létezik vegytiszta verzió egyik hozzáállásra sem. De akkor hol van a határ? Meddig legyek lojális, pontosabban fogalmazva, meddig tart az a magatartás, ameddig ízléstelen, ha nem vagyok lojális (hisz azt mondhatják, „lám, Te nem vagy csapatjátékos”), és mikortól mondhatom én azt, hogy „most már nem vagyok veletek”? Milyen mértékben adhat iránymutatást a papírjog? Egyáltalán lehet-e szempont, vagy pedig csak az emberi viszonyok lehetnek tényezők? Vagy az emberi viszonyok erejének és a papírjog erejének az aránya abszolút szituációfüggő? És végül, de nem utolsó sorban, bizonyára nem mellékes az emberi viszonyok stabilitása sem.

Vajon milyen mértékben érvényesül – az élet bármely területén – a papírjog és az mennyire van fedésben az emberiség történelme során kialakult erkölcsi normákkal? Mennyire szeretjük azt figyelembe venni, illetőleg primátusa van-e az emberek tudatában, az esetleges rossz, vagy téves beidegződésekkel szemben? Raszkolnyikov azt mondja (sőt, hisz benne!), hogy nem bűnt követett el, hanem igazságot tett. Igaza lehet, de a végén mégis a vezeklést választja!

Ezek nagyon elgondolkodtató kérdések, melyeket egyáltalán nem egyszerű megválaszolni. Meg sem próbálok rá kísérletet tenni, hisz teljesen ellentétes válaszok egyforma stabilan megállnák a helyüket, csupán, mint megválaszolatlan kérdőjelek álljanak itt.

2009. augusztus 2., vasárnap

A ma emberének kapcsolatai

Ahogy körbenézünk a mindennapok forgatagában, egyre inkább – sajnos – megfigyelhetjük, hogy nem csak a társadalom szintjén üresedtek ki az emberi kapcsolatok és szigetelődtek el egymástól az emberek, hanem az egyén szintjén is. Képmutatásra, színjátszásra alapozzuk kapcsolatainkat és ez oly annyira rutinná válik, hogy magunk is képesek vagyunk hinni a magunk által rendezett előadásnak. Azért csapjuk be magunkat, mert nem akarjuk megrántani a szőnyeget, amin állunk és ezért inkább nem veszünk tudomást arról, hogy a hőn szeretett embereket közömbösekre cseréltük, a valósakat, pedig virtuálisokra.

Ezzel szemben viszont, kialakult egyfajta kötődés a tárgyakhoz. A ma embere elsősorban a tárgyakért küszködik és az embertársak közti kapcsolat, mintha háttérbe szorult volna.

Nagyon felszínes kötődésnek érzem ezt. Fontos, de korántsem ez a lényeg. Ez ugyanis csupán tárgyakkal való belsőséges viszonyt hoz létre és az ily módon kialakított harmónia, eltakarja a szemünket, és nem vesszük észre, hogy azok a szálak, melyek révén hús-vér emberekkel vagyunk összekötve, meggyengülnek és egy-egy közülük el is pattan. Mivel ezek a szálak – többnyire társadalmi okok révén – eleve feszesek voltak, egy-egy elpattant szál csak komoly erőfeszítés árán köthető újra össze, de az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ezért a legbölcsebb emberi magatartás: vigyázni ezekre a szálakra, minél többet megóvni az élet folyamán, és E MELLETT törekedni a tárgyakkal való harmóniára.