A tavalyi nyaralás egy emléke, avagy ez is Európa

Kirándulásunk negyedik napján egyikőnk javaslatára felkerestük a devecseri lomit.

Nagy várakozás előzte meg részünkről ezt a kiruccanást, hisz előzetes élménybeszámolók alapján, „kidobott értékek tömkelege várja a semmit is arannyá nemesítő magyar vásárlószemeket”. Az értékesített tárgyak főleg Ausztriából, Németországból kerülnek Magyarországra az ottani lomtalanítás eredményeképp oly módon, hogy a környék – túlnyomórészt cigány – lakossága Devecserből és a szomszédos falvakból teherautóval meglátogatják az ottani lerakatokat, behozzák az országba, és itt fillérekért értékesítik azt, amit lehet, amit nem, azt meg elégetik.

Szinte minden fellelhető, a hűtőszekrénytől a sílécig. A legnagyobb kínálat egyébként sílécből van, melyből az egyik háznál a kerítést pótolták, a másikban a mennyezetdeszkát, hogy meg ne roggyanjon a padlásra tömködött kacattól.

Összességében, a „putri hangulat” az uralkodó, mely egyrészt a tőlünk való idegensége miatt, elképesztő élményt nyújtó jelenség, másrészt viszont elszomorító, nyomasztó, hisz kétség nem fér hozzá, hogy azok a cigányfamíliák, melyek udvarában könyékig durkásztunk, ebből élnek, hisz ez az egyetlen esély mutatkozik a túlélésre ezen a Balaton környéki vidéken.

Végigjártunk vagy tíz-tizenöt házat, ahol a serdülő fiúk, mintegy leendő atyai örökségben, a kacatok beszerzésében és továbbadásában mint „virágzó” üzletágban aktívan részt vállalnak. Udvarukba már az útról, a nyitott kapun át belátni, melynek közepén, az ezerszínű szemétdomb tetején, vendégváró mosollyal tekint ránk a szerény ház apraja-nagyja.

„Most nincs szezon.” Világosítottak fel bennünket egy helyütt. „Szeptember, október hónap a lomtalanítás ideje odaát. Ilyenkor nyáron már csak a maradékot találni.”

Kíváncsian bebújtunk az egyik pókhálós színbe, ahol az egyik sarokban óriási halomba hányt ruhák, cipők voltak. Kicsit odébb, egy nagy papírdobozban rádiótelefon-tok ezerszámra. Míg ezeket nézegettük, egy kedves kölyökkutya incselkedett velünk, szeleburdi játékossággal. A polcon, félig kibelezett számítógépek, magnók, meg furcsábbnál furcsább készülékek. Azt, hogy egyáltalán használható-e valamire, talán a házigazda sem tudta. Nyomasztó volt ez a düledező vályogszín, ahol lépten, nyomon pókháló ragadt a hajunkba. Magunk voltunk, úgyhogy emlékül készítettem néhány fényképet a csendéletről. Amikor kibújtam a napfényre, szemembe tűnt az épület félig leomlott oldalfala, mely Isten tudja mi módon volt képes megtartani a reáeszkábált parabola antennát. Ezt már nem mertem megörökíteni, mert mögöttem ált a háziasszony, karján a család legifjabbikával.

Semmit nem vettünk. Megköszöntük a lehetőséget és eljöttünk.

Már mindannyiunk telítődött a töméntelen hulladék látványától, mikor elindultunk felkutatni a település szélén elterülő laktanyát, ahol azok a családok árulhatták portékájukat, akik nem rendelkeztek szabályszerű engedéllyel. Itt, a katonák által elhagyott épületek szolgáltak vásárcsarnokként. A kíváncsi szemek itt megtaláltak mindent, ami csak az ember környezetében előfordulhat, de persze, szinte a használhatatlanságig leromlott állapotban. Jómagam, szemet vetettem néhány huszadik század eleji kiadású, gót betűs bibliára. Látta az eladó, hogy érdekelnek a könyvek. Alaposan végignéztem mindet, majd rákérdeztem, hogy mibe kerülnek. „Háromezer darabja.” – jött a válasz. Legyintettem egyet, és otthagytam. Később visszamentem, hogy alkudjak vele, mert rájöttem, hogy kincset találtam a sok hulladék közt, de addigra már bezárta az üzlete vasrácsait. Ezt sajnáltam, de egyébként pedig, ez a primitív, őskereskedelmi feeling egyáltalán nem ejtett rabul.

Mikor elhagytuk a laktanyaépületet, Sümegre hajtottunk és gondolatban is, és ténylegesen is visszamenekültünk a civilizációba.

A barátságról

Egy ideje már nem kell elszámolnom senkinek azzal, miként, mivel, kivel és hogyan töltöm napjaimat, és e miatt néha kényelmetlenül érzem magam, néha meg élvezem a nekem jutott szabadságot.

Így hát gyakran szükségét érzem, hogy rég nem látott, de szeretett barátaimat viszontlássam. Többen vannak, akikkel igen ritkán beszéltünk az elmúlt időszakban, s még ritkábban találkoztunk. Oly sok emlék, s közös élmény köt össze bennünket, hogy ilyenkor rájövök, hogy hiányoznak az életemből.

Természetes, hogy valamelyest szétválnak útjaink, s nem vagyunk egymás hétköznapjainak a része, de ma már tudom, hogy nem engedhetem, hogy az életemben a keserű dolgok ismétlődjenek! Nem engedhetem, hogy még egy barátság meglazuljon csak azért, mert – kényelemből, vagy lustaságból, vagy bármilyen más okból – nem megyünk egymás után, ha a másik távolabb lép, nem szólítjuk meg egymást, ha a másik hallgat. Sosem szabad fukarkodni az egymásra szentelt energiával! Ha mindig nekem kell lépni, akkor mindig én lépek, sosem fogom várni a viszont lépést, mert a viszont lépésekre való várakozástól enyésznek el kiváló emberi kapcsolatok! A viszont lépés nem ér meg annyit, hogy annak kedvéért lemondjunk olyan emberekről, akik „tényezők” életünkben.

Mindemellett pedig, boldoggá tesz az, hogy van Valaki, aki által (és akivel) lehetőségem van az emberi kapcsolatokat egy magasabb lépcsőfokról szemlélni. Megtapasztalni mindazt, amit eddig, csak az ideák világában létezőnek hittem. Mindig van lépés, és viszont lépés. Nem kell utánamennünk egymásnak, mert egyikünk se lép, se távolabb, se hátrébb, és mindig van jó szavunk, ha a másik hallgat.

Oly ritka ez ebben a világban, hogy igenis, fontos ezt megemlíteni, és mint ahogy a nemesfémet a ritkasága, a belőle készült ékszert, pedig az egyedisége teszi értékessé, úgy e kapcsolat nedűjét is a rendhagyósága édesíti.

Fontos rátalálnunk a legjobb emberekre, akik a közös élmények révén kötődnek hozzánk és életük egy darabja az életünk részévé válik, és fontos rátalálnunk Valakire, akinek az élete egy ponton találkozik a miénkkel, és attól a ponttól kezdve, egyként éljük meg mindazt, amit a Sors szele elébünk fúj.

Ez az, ami igazán emberi: a Kapcsolatok, amik az életben Értéket teremtenek és az Életekbe Boldogságot hoznak. Vigyázni kell rájuk!

Osztályfőnöki óra

Néha eszembe jutnak a múltammal, a jövőmmel, az életemmel, a saját magam fontosságával kapcsolatos gondolatok. Egy nagyon lényeges dolog lett világos már évekkel ezelőtt: nem a pedagógus lét volt a gyötrelmeim okozója, hanem a pedagógus létben formálódott közösség életérzése volt tetten érhető az én lelkemben is. Ez ellen küzdenem kellett, ha nem akartam belesavanyodni az egyhangú unalomba, viszont, mivel küzdöttem ellene, a pedagógusok erős organizmusa vetett ki magából.

Tudtam szeretni ezt a szakmát a gyerekekkel való kapcsolat okán. Viszont ebben a kapcsolatban rejlő vonzerő a merev, kötött tanmenetekkel regulázott órákon nehezen tetten érhető. A szépség, a laza kapcsolatokban rejlik. Az erősen regulázott viszonyok automatikusak és érzelemmentesek.

Munkahelyi kötelezettségemnek köszönhetően ki kellett fejtenem mindezt, melyet a következőképp tettem:

Az osztályfőnöki óra – a többi órához képest – fesztelenebb légköre lehetőséget biztosít a hagyományos tanár-diák viszony, iskola keretein belül történő oldásához. Ehhez természetesen az órák témái is lehetőséget biztosítanak. Ezen keretek között lehetőség van közérdekű és a többséget foglalkoztató aktualitásokból indukált beszélgetésekre, melyek segítségével nem csak az aktuális témák kerülnek felszínre az egyes tanulók és az osztályfőnök véleményének tükrében, hanem ezen beszélgetések, mintegy „jótékony hatásaként” az osztályfőnök és az egyes diák közti távolság is csökkenthető. A beszélgetések témái nagyon sokfélék lehetnek. A mindennapi élet problémáitól, az iskolai feladatokon keresztül, a jövőkép kialakításán át, erkölcsi, etikai kérdések, gondolkodásmód, embertársainkhoz való viszonyunk, a munka, a szorgalom, a becsületesség kérdése, egy szóval, bármi lehet az aktuális téma. A lényeg az, hogy érdekelje a tanulókat, legyen véleményük, amit meg is osztanak az osztállyal. Meg kell tanítani (szükség esetén meg kell mutatni) a civilizált véleménynyilvánítást (bármilyen téma is legyen soron). Meg kell tanítani, hogy a másik ember nem rosszabb és nem is jobb attól, hogy adott kérdésben más a véleménye. Toleranciára kell nevelni, és erre egy ilyen típusú óra a legmegfelelőbb.

Célszerű ekkor szakítani a más órára jellemző feszességgel, rendszabállyal. Például nem célszerű megkövetelni a jelentkezést a megszólaláshoz, ugyanis pont az óra oldottabb, fesztelenebb légköre veszne el ezzel, és még a legnagyobb érdeklődésre számot tartó téma sem hozná a kellő eredményt.

Természetesen az osztályfőnöki órák egy részét az iskolai aktualitások megvitatása, fegyelmezési kérdések, a hiányzások problematikája tölti ki szükségképpen (sajnos). Azonban ezek a 45 percek is alkalmasak arra, hogy rávilágítsunk alapvető emberi értékekre, mint a becsületesség, őszinteség, amik nem csupán 45 perces stúdiumok önmagukban, hanem a hétköznapjaink minden percét át kell, hogy hassák. Nem „megtanítanunk” kell mindezekre a fiatalokat a szó klasszikus értelmében, hanem „meg kell értetnünk” velük ezeket az alapvető értékeket és amint megértették, onnantól kezdve bizakodhatunk, hogy törekedni fognak arra, hogy mindennapjaikat ezen értékek szem előtt tartásával alakítsák.

Élet és csalódás

A középiskolás évek, eddigi életem legcsodálatosabb esztendei voltak. Úgy hittem, minden, ami körülvesz, minden, amivel így, vagy úgy kapcsolatban vagyok, a valóságban is olyan rózsaszín fényben tündököl, mint amilyennek az akkori gondolkodásom és addig begyűjtött élettapasztalatom láttatta őket. Tévedtem. Mára már tudom – dupla annyi idősen – hogy óriásit tévedtem, és minthogy érzelmeimet nem tudom elhatárolni a mindennapi életem egyes lépéseitől, így egyértelmű, hogy ez a tévedés egyúttal csalódás is, mely úgy hiszem, mára már meglátszik rajtam.

Talán ezért, talán másért is, az utóbbi időben az esztétika, a szépség az, ami foglalkoztat, ami gyönyörködtet. Érdeklődésem a szépség megalkotása felé irányul, legyen az vizuálisan élvezhető szép dolog, vagy éppenséggel olvasás útján gyönyörködtető alkotás.

Morcos világunkban, a szépség iránt fogékony – továbbmegyek –, az alkotó ember az egyik legnagyobb érték. Kevesen vannak, és kevesen figyelnek rájuk, mert a mai idők konvenciói más értékek körül szerveződnek. Viszont jó látni Őket, hogy (még) vannak. Ők azok, akiket gyakran megszállottként aposztrofálunk. Nem mindig értem a „megszállottakat”, pedig lehetséges, hogy – bizonyos értelemben – engem is annak tartanak mások, de csodálom és – sok tekintetben – irigylem Őket. Számomra az a vonzó bennük, hogy nem ugyanazért rajonganak, mint a társadalom többsége, de e miatt nem zavartatják magukat. Megjegyzem, nem is kell, csak ezt azért volt fontos leírnom, mert manapság, amikor trendek „vezetgetik” az embereket (és aki a legnépszerűbb trend után lohol, az a trendi), akkor hajlamos az ember abba a hibába esni, hogy az ilyen típusú megfelelés az fontos. Nos, hát ezek az emberek nem szenvednek ezektől a civilizációs kényszerektől, és ez teszi őket „csodabogárrá”.

Szeretem Őket, mert vállalják azt, amiért rajonganak, azt, ami gyönyörködteti őket, és ami az életük lényege, de épp ezáltal válnak egy csendes, de ÉRTÉKET TEREMTŐ kisebbséggé.

A katona életének egy mozzanatához

Barátunknak, Kovács Zoltán századosnak,

a jó kereszténynek, a legjobb embernek

Bár ismeretségünk nem nyúlik vissza nagyon régmúltra, de a tapasztalatokban való közösség és a közös társaság összekovácsolt minket.

Sok mindent átbeszéltünk az idők folyamán. Ismerjük egymás életét, véleményét bizonyos dolgokról, egymás ambícióit, hétköznapi sikereit, kudarcait. Tudjuk, hogy a mindennapok szürkeségében mire kell figyelni ahhoz, hogy színes világban éljünk. Te is, mi is tudjuk, hogy ebben egyek vagyunk.

Viszont mi azt is látjuk, hogy egy dologban Te más utat jársz. Olyan foglalkozást választottál, mely az emberiség történelme során – néptől, nemzettől függetlenül – mindenhol a világon dicsőséget hozott a férfire. A „vitézség”, maga volt az erény és a megbecsülés forrása.

Ma már a „vitézkedés” szolgálattá szelídült, de ez egy morzsányit se vesz el abból a tekintélyből, mely megilleti mindazokat, kik ezt az életformát választották.

Afganisztánban a Honvédség „gépezetébe” való betagozódás talán még fokozottabban érvényesül, mint idehaza. Ennek így kell lennie, azonban ilyen körülmények közt is szükség van olyan dolgokra, melyek némiképp individuálissá teszik a mindennapokat. Kell, hogy legyen valami, ami az otthonra emlékeztet. Kell, hogy legyen, ami kiszakít az „ott és akkor”-ból, hisz szükség van arra, hogy emlékezni tudj az „itt és most”-ra. Azokra, akik várnak idehaza, akikből erőt meríthetsz az afganisztáni hétköznapokhoz.

Minden tiszteletünk a Tiéd, hogy vállalod és teljesíted e nehéz hivatás kötelezettségeit, és tudnod kell, hogy mindazok a barátok, kik Hódmezővásárhelyhez fűznek, a hiányodat érzik majd az elkövetkező hat hónapban.

A tollnak, mely egyedi – hisz a nevedet és a szolgálati helyedet viseli –, és ez alkalomból adtuk Néked, két feladata van. Egyrészt, legyen az afganisztáni mindennapjaid része, melyet, ha nap, mint nap kézbe fogsz, jusson eszedbe, hogy azoktól a jóakaratú emberektől kaptad, akik ragaszkodnak Hozzád és visszavárnak a szűk kis baráti közösségbe. Másrészt, pedig legyen e külszolgálat emléke, mely majd sok-sok év katonáskodás után is, mintegy ereklyeként őrzi a honvédtiszt által megélt élményeket.

Olyan feladatot vállalsz, és annyit kockáztatsz, amilyet és amennyit közülünk senki. Csodálunk ezért, de féltünk is! Vigyázz magadra, mert ha nem, azzal nem csak magadat sebzed!

Társadalmi problémák az iskola falai között

Úgy gondolom, nem érdektelen dolog megemlékezni azokról a dolgokról, melyek az utóbbi tanévekben, kisebb-nagyobb mértékben témái voltak a közbeszédnek. Én ezt, szerény eszközeimmel akképp próbálom megtenni, hogy igyekszem objektív képet adni arról a helyzetről, amit én magam megtapasztaltam és meglehetősen aggasztónak látok.

Véleményem szerint sokan téves következtetésre jutottak a diákok közti erőszak, valamint a közelmúltban történt „tanárverés" néven közismerté vált tanórai incidens kapcsán. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül csak én látom helyesen a történéseket, hanem azt, hogy sok – médiában elhangzott – vélemény nem felel meg az én tapasztalataimnak, illetve a tapasztalataim alapján én más következtetésre jutok.

Jómagam, 2000-től 2007-ig voltam egy szakmunkásképző iskola tanára. A hét év alatt végig kőműves szakmát tanulóknak voltam az osztályfőnöke. Az iskoláról annyit fontos tudni – e téma kapcsán –, hogy meglehetősen nagyarányú a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma, valamint igen nagy arányban járnak ide roma tanulók. Ezt azért szándékoztam előre bocsátani, mert ezeknek a körülményeknek a megtapasztalása az, ami segít véleményt formálni a közelmúltban történt erőszakos cselekmények hátteréről, esetleges okairól.

Alapvetően két vélemény indított arra az elhatározásra, hogy megfogalmazzam álláspontomat. Az egyik szerint, a tanárok tekintélyét vissza kell állítani. Eszközt kell adni a tanárok kezébe, mert manapság az a legnagyobb probléma, hogy eszköztelenek, tehát nincs lehetőségük fegyelmezni. Ebből meg az következik, hogy ki vannak szolgáltatva az erre hajlamos gyerekek „garázdálkodásainak". A másik vélemény szerint viszont, a tanárok alkalmatlanok a feladat ellátására. A pedagógusokat kell alkalmassá tenni az „új kihívásokra".

Nos, mindkettőben van, illetve lehet igazság, de ez a probléma egyáltalán nem „fekete, vagy fehér", hanem annál sokkal árnyaltabb és némiképp máshogy állok mindkét verzióhoz, mint ahogy az a különböző stúdióbeszélgetésekből számomra kitűnt.

Én alapvetően az első véleményt érzem a saját véleményemhez közelebb állónak, de a tekintélyvesztés okát én valamiféle közös társadalmi tudatban rejlő problémának tartom. A tekintélyvesztés oka sokkal inkább a társadalomban és ez által a családban kialakult szemlélet a tanárról és ennek az iskolában való leképeződése a gyerek által, semmint a pedagógusképzés színvonalában, vagy színvonaltalanságában keresendő. Saját tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy abban az iskolában, ahol én tanítottam, a pedagógus szakmai felkészültsége, tárgyi tudása az esetek nagy többségében nem került mérlegre. A gyerekek túlnyomó többségének oktatásához a pedagógusképző főiskolán (egyetemen) tanultak töredékét kellett, vagy lehetett hasznosítani. A gyerekek olyan súlyos hiányosságokkal kerültek ebbe az iskolába tizennégy évesen, hogy gyakorlatilag általános iskolai anyagot kellett „újratanítani". Ennek a hiányosságnak is a társadalomban (és így tehát sok szülőnél) megfigyelhető értékválság az oka, ahogy azt helyesen több helyütt megállapították. Értékválság alatt itt én azt értem, hogy nem „vonzó" és nem érték a tudás. A tudás, amivel az iskola szolgálni tud(na). A tanulással megszerezhető tudás igen sok esetben semmilyen értéket nem képvisel a gyerek, valamint – sok esetben – a családja szemében. Teljesen feleslegesnek tekintik, és ily módon, az efféle tevékenység megtestesítőjét, a tanárt is egy „szükséges rossznak" tartják. Ezt jól példázza olyan szülői vélemény is, miszerint a tanár véleménye az nem számít, ő tudja, hogy a gyerekével semmi hiba, hisz dolgozik (sokszor iskolába járás helyett), pénzt keres és ott nagyszerűen meg vannak vele elégedve (itt gyakran a kötelező szakmai gyakorlatról van szó, ahol nem ritka, hogy a gyakorlati oktatók is „leszólják" a gyerek előtt az elméleti szakmai ismereteket tanító iskolai pedagógust). Azzal semmi probléma nincs, hogy a gyerek szeret dolgozni és tud is! A probléma azzal van – jelen esetben –, hogy egy szakma megszerzéséhez nem látják az elméleti tudás megszerzésének szükségességét (tehát, a konkrét „iskolapadban ülés" szükségességét) és ezt erősíti bennük a szülő és – nem ritkán (sajnos) – a gyakorlati oktató is. Meggyőződésük „könnyen magyarázható", hisz ők pénzt akarnak keresni (ezzel sincs semmi probléma; a probléma azzal van, hogy csak a pénz az egyetlen érték) és pénzt munkával fognak keresni (ez is igaz, viszont azon egyszerű logikai műveletet többségben nem végzik el, hogy szakemberként bekerülni a munka világába, elméleti képzés nélkül nem fognak tudni).

Egy nagyon fontos tényező van még, ami a gyerekeket motiválja a fentebb leírtaknak megfelelően. Mindazon túl, hogy a pedagógus minden „felesleges dologra" meg akarja tanítani őt, még ráadásul „kolduspénzen" is él, ugyanis „(…) ha nem leszek szakmunkás és segédmunkásként kell dolgoznom, akkor is többszörösét keresem, mint Maga (…)" – hangzik el a gyerekek szájából olykor-olykor. Nekem nem egyszer feltették a kérdést, hogy „(…) Maga mennyit keres?". Természetesen én ilyen kérdésekre mindig kitérő választ adtam, mint minden más személyes jellegű kérdésre, azonban ebből tisztán látszik, hogy mi a mozgatórugója a gyerekek gondolatainak, ami – véleményem szerint – visszatükrözi az otthoni szemléletet, éppúgy az élet dolgairól, mint a tanárukról alkotott véleményről; arról, hogy tulajdonképp az ő szemükben milyen helyet foglal el a tanár és ez a „besorolás" milyen alapon történik.

Mivel „felesleges" és „értelmetlen" dolgokat kell tennie a gyereknek, tehát iskolába kell járni, tanórákon kell részt venni, ezért kézenfekvő, hogy nem fog feltétlenül együttműködni az órát tartó tanárral. Ily módon a tanár állandó kompromisszumokra kényszerül és sajnos nagyon sok gyerekkel – alapvetően a neveltetés miatt – nem tud a tanár kompromisszumot kötni (mert azt ugyebár nem nevezhetjük kompromisszumnak, hogy „Tanár Úr! Ne tanuljunk, inkább menjünk haza!"). Ezt persze fel lehet róni a tanárnak (persze az is biztos, hogy kompromisszumképtelen tanár is van!), de nekem az a véleményem, hogy az iskolában, a tanórán mégiscsak úgy kellene mennie a dolgoknak, ahogy azt a tanár mondja és nem pedig egyből a tanárt támadni, hogy „alkalmatlan", amikor a fentiekből következően valamilyen lehetetlen szituációt nem, vagy nem a legmegfelelőbben kezel. Ebből következően tehát felvetődik a kérdés, hogy mitévő legyen a tanár, ha például olyan helyzet áll elő, mint a Hadnagy Tanár Úr esete, ami egyébként engem egyáltalán nem lepett meg. Azon csodálkozom (pontosabban nem csodálkozom, mert van rá ötletem), hogy a többi eset miért nem kerül végre napvilágra! Nagyon sok hasonló (természetesen különböző súlyú) eset van, ami sosem kerül ki az iskola falai közül. Azért, mert a pedagógusok attól tartanak, hogy az állásukat kockáztatják azzal, ha „ügyet csinálnak" olyan történésekből, ami őket felidegesítette, stresszben tartotta. Ebben persze nem is tévednek túl nagyot, pedig tudomásul kellene venni a kívülállóknak, szülőknek…, egy szóval, a nem pedagógus munkát végzőknek (legalább most, amikor felszínre kerülnek olyan feszültségek, melyek eddig rejtve voltak a kívülállók elöl), hogy igenis, ez a pálya meglehetősen stresszes. Ehhez természetesen hozzájön még az a társadalmi, szülői, valamint sok esetben egyéb független, laikus vélekedés a tanárokról, ami kétségkívül nem erősíti a pedagógus önérzetét.

Ami az alkalmasságot, vagy alkalmatlanságot illeti, itt sem egyértelmű a helyzet. Én – a saját tapasztalatom alapján – nem a tárgyi alkalmasságban keresném a megoldás kulcsát, hanem az egyéb mentális tényezőkben, valamint a következetes magatartásra való képességben. Szerintem egy tantestületben összehangolt, következetes magatartással sokkal eredményesebb munkát lehet folytatni, mint következetlen, „hullámzó" magatartással. Én nagyon sok következetlenséggel találkoztam a hét év során. Gyakori volt, hogy az egyik kollega például szankcionált egy magatartást, a másik kollega meg ugyanazt szóvá se tette. Ezeknek a reakcióknak az egységesítésével, összefésülésével, sokkal egyértelműbb lenne az iskolában követendő norma.

Csak megjegyezni szeretném (mert volt olyan televíziós műsor, ahol ez nem volt egyértelmű), hogy a pedagógus a diákot nem küldheti ki a teremből, mert joga van a tanórán részt venni, nem ütheti meg, mert az testi fenyítésnek minősül és a testi fenyítés tilos. Nem írhat be elégtelent, mert magatartás miatt nem lehet érdemjegyet adni az adott tantárgyból (egyébként szoktak 1-est beírni, de arra sok esetben azt mondja a diák, hogy „(…) miért nem kettőt ír be? Miért csak egyet?"). Szaktanári figyelmeztetést lehet adni, de ennek gyakorlatilag nincs következménye (sok esetben otthon a szülők meg se tudják, mert a gyereknek nincs ellenőrzője, ugyanis nem kötelező megvenni, ha meg van, akkor meg azt mondja a tanárnak, hogy „nincs itt", ugyanis a tanár úgyse nyúlhat bele a táskájába). Sok esetben a szülőt hiába értesíti a pedagógus, nincs hatása, mert a szülő úgy van vele, hogy ez nem az ő problémája, hisz nem ő a tanár, tehát ez nem az ő dolga… és lehetne még sorolni, de a helyzet illusztrálásához legyen most ennyi elég.

Mindezeket számba véve megállapítható, hogy a pedagógusok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben. Az bizonyára igaz, hogy ők sem hibátlanok, valószínűnek tartom, hogy őket is fel kell készíteni a mai világban való oktatásra, hisz mások az értékek, mások az elvárások, más az általános szemlélet és ezt a pedagógustársadalomnak is tudomásul kell venni, sőt, alkalmazkodnia kell hozzá. Azonban ezt az alkalmazkodást sem lehet végletesen, minden körülmények között elvárni. Alapvetően mégiscsak úgy kell (kellene) mennie a dolgoknak az iskolában és a tanórákon, ahogy azt a tanár (illetve a tantestület, az igazgató) akarja! Mint ahogy a tanárnak kötelessége órát tartani, mert azért kapja a fizetését, úgy a diáknak is kötelessége azt és úgy csinálni, ahogy azt a tanár mondja, mert azért kapja majd a végzettséget, szaktudást, és mindazt, amit az adott iskola nyújt! Ez esetben szemléletbeli változást tartanék szükségesnek, hogy a társadalom tagjai, a szülők, ezzel a szemlélettel viszonyuljanak a tanárokhoz, azokhoz a tanárokhoz, akik a gyermekeiket oktatják, nevelik. Ne „alárendeljék" a gyermekeknek a tanárt, hanem „fölérendeljék". Félreértés ne essék: nem azért, hogy valamiféle tekintélyelvűséget alakítsanak ki, mert az nem feltétlenül szerencsés, hanem azért, mert ha a gyermek azt látja, hallja otthon, hogy a szülei sem becsülik a tanárait, akkor a gyermektől milyen alapon várhatnánk másfajta hozzáállást, viszonyulást tanáraihoz az iskolán belül (és kívül!)?

A gyermekek, a serdülő fiatalok – életkoruk miatt – rendkívül befolyásolható személyiségek. Mintaként szolgál(hat) szinte bármi, ami körülöttük zajlik, vagy információ formájában eljut hozzájuk, és nem feltétlenül tudnak megfelelően értékelni, differenciálni jó és rossz között, pozitív és negatív között. Fogékonyak az általánosan elfogadottól eltérő negatív viselkedési normákra. Tanárukban is egy korlátot látnak, épp úgy, mint a társadalmi normákban, a szülőkben és mindenben és mindenkiben, aki igyekszik behatárolni, némiképp keretek közé szorítani a mozgásukat, viselkedésüket, mindenkiben, aki valamiképp a társadalmi normáknak megfelelően igyekszik szocializálni őket. Ez életkori sajátosság. A tanárnak ebben a „korlát-szerepben" kiemelt jelentősége van, ugyanis a diák napi 6-7 órát az iskolában tölt. Nos, ebből a kiemelt szerepéből fakadóan tartom rendkívül fontosnak, hogy a társadalom (a szülők), a tanár „tekintélyét" (és ezen megint nem a tekintélyelvűség negatív felhangját értem) – legalább a gyermekük szemében – megóvja. Ne szolgáltassák ki a „köz alkalmazottait" a gyermekeiknek, mert a gyermekek, az ilyen helyzetet nem tudják megfelelően kezelni és az esetek többségében, túlreagálják!

Nagyon szép feladat a pedagógus munka, de egyáltalán nem könnyű feladat (még akkor se, ha a szülőktől minden háttértámogatás biztosított). Ha pedig erre egyéb terhek is nehezednek, akkor azt mondhatom, hogy kifejezetten embert próbáló. A szakma becsületének helyreállításában legalább olyan fontos lenne a szemléletváltás propagálása, mint az esetleges törvénymódosítások, vagy éppenséggel a pedagógusképzés megreformálása, amiről az utóbbi időben egyre több szó esik.

Remélem, sikerült némiképp objektív maradnom és megfelelően interpretálnom a meglátásaimat az iskolai problémákról! Törekedtem az általános, absztrakt megközelítésre. Igyekeztem a véleményemben érzékeltetni, hogy az erőszak mint jelenség a közoktatás berkeiben, sokkal komplexebb probléma és mélyebb gyökerű ahhoz képest, ahogy azt sok esetben a médiában megjelenítik a szerint, hogy a diákokkal van a probléma, vagy a tanárokkal van probléma (fekete, vagy fehér). Semmi nem fekete, vagy fehér… ez sem!

A fentebb leírt utalások az iskolai életre, konkrét tapasztalatból erednek, azonban nem állt szándékomban általánosítani! Minden, amit leírtam valós tényeken alapszik, de ezzel az írással korántsem azt akarom sugallni, hogy mindez általános, minden iskolára jellemző jelenség, csupán azt, hogy ezek kisebb-nagyobb mértékben jelen vannak a közoktatásban, és abban a közegben, ahol én szereztem a tapasztalataimat, ott pedig ez volt a túlnyomó.

Kívánatosnak tartanám, ha a jövőben, az itt leírtakhoz hasonló feszültségek olyan kontextusban is nyilvánosságot kapnának, hogy ez a pedagógusok problémája és ezáltal társadalmi probléma!

Hozzáértés, szakértelem… Hogy mihez? Az mindegy!

Nem tudom, hogy csupán a korunkra jellemző sajátosság-e, vagy ezen tulajdonság eredendően az emberre jellemző, azaz mindig is ott volt különböző korok társadalmában, hogy bizonyos személyeknek nem okoz problémát, hogy olyan dolgok kapcsán hallassák hangjukat, melyről nem egyszerűen csak nincs fogalmuk, hanem egész eddigi életükben még csak a morzsája sem lelhető fel annak, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerültek volna az adott témával.

Aki kételkedik e felvetésben, annak azt javaslom, nézzen meg a televízióban egy-két olyan műsort, ahol a riporter valamely terület szakértőjével, szakemberével beszélget szakmai kérdésekről. Véleményem szerint, az azért elvárható lenne, hogy az adott televíziós személy tudja, hogy kivel ül le beszélgetni. Persze itt még mindig nem a riportról van szó, mert az, ettől még sikerülhet jól is, rosszul is, attól függően, hogy milyen típusú műsorban mutatják be. Ha komoly a műsor, akkor tessék csak következtetni annak a – műsorban kiszabott – tíz perces időkeretnek a tartalmára! Nagyjából arra elegendő ez az idő, hogy az interjút készítő személy „tisztába jöjjön” olyan alapkérdésekkel, melyekről még addig nem is hallott. Ez rendben is van, csak azt nem értem, hogy ezt miért mutatják be az egész országnak?! Az ilyen jellegű beszélgetéseket nem hiszem, hogy a kamerák előtt kellene lefolytatni.

Miért fordulhat elő az, hogy bármilyen témában folytatott beszélgetés első néhány perce azzal telik, hogy fel kell világosítani a riportert? Netán nincs tisztában azzal a témával, amiről a tájékozatlan hallgatóságot hivatott hiteles információval ellátni?

Nem értek én ehhez, és nem is látok a „sajtóipar” mélyére, azonban egy biztos – és ezt kizárólag saját tapasztalatra alapozom –, az élet legtöbb területén ahhoz, hogy az ember helyt tudjon állni (nem a dicséretért, csak az egyszerű helytállásért), a maximumot kell nyújtani. Általában nincs „pardon” és ha zökkenőmentesen fut a szekér, azt nemhogy honorálni nem kell, de még említeni se, hisz „az úgy természetes”.

A minőségbiztosítás a kulcsszó, ami egy nagyszerű dolog, ha nagyszerűen művelik és mindenütt egyforma komolysággal alkalmazzák. Viszont értelme csak akkor van, ha tudott az, hogy mi az a minőség, színvonal, nívó, amit elérni, megtartani, vagy éppenséggel továbbfejleszteni akarnak mindazok, akik ilyen, vagy olyan módon részesei az adott területen folyó munkának. Létezik ilyen fajta tevékenység az élet szinte minden területén, de – mint ahogy számtalan helyen megfigyelhető a laikus emberek szerephez jutása, így – miért pont a minőségbiztosítás hemzsegne a hozzáértők sokaságától?

Félreértés elkerülése végett, kritikámat sem a tévésekre, sem a „minőségbiztosítókra” nem akarom kiélezni. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy a világunk egy kicsit ki van ficamodva. Az értékek el vannak csúszva. Üres dolgokat nagynak tartunk, miközben a valódi értéket észre sem vesszük. Ez összefüggésben lehet azzal a társadalmi jelenséggel, hogy igen jelentős számban nem a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyre. Én tudom azt, hogy az a kifejezés, hogy „megfelelő”, relatív, de mégis az emberrel együtt születik egy természetes, magától értetődő képesség arra, hogy megfelelőség-nem megfelelőség kérdésében állást tudjon foglalni. Ahogy fejlődött a társadalom, a megfelelőség kérdésének eldöntésére az ember létrehozott intézményeket, intézményrendszereket, melyek által támasztott követelményeknek való megfelelés eredményeképp az ember kapott egy oklevelet, mely deklarálta az egyén teljesítményét. Ezzel tulajdonképp objektivizálódott, és ezáltal egyszerűbbé vált a megfelelés-nem megfelelés kérdésének az eldöntése. A szubjektum nem szorult ki teljesen, csupán háttérbe szorult és csak a legszükségesebb esetben jutott szerephez. Ez oly annyira bevált módszernek tűnt – melyet a társadalom tulajdonképp saját működésének leegyszerűsítése, megkönnyítése céljából hozott létre –, hogy a mai napig élet- és működőképes. Feltéve, ha hagyják élni és működni. Ugyanis egyre több olyan jelenséggel találkozhat a figyelmes szemlélődő, hogy ismét előtérbe kerül a szubjektum – amivel így önmagában nem is lenne probléma –, a gond az, hogy e tényező oly annyira egyeduralkodóvá válik, hogy az objektív oldalt szinte egyáltalán nem engedi szerephez jutni. Ezért fordulhat elő az, hogy diplomás emberek olyan munkából kénytelenek megélni – feltéve, ha van munkájuk – amelyhez tulajdonképpen írni, olvasni se lett volna muszáj megtanulni, diplomával nem rendelkező emberek pedig – nem feltétlenül a magánszektorban – személyes viszonyaikból, ilyen-olyan státuszukból eredően akár vezető beosztást is betölthetnek.

Természetesen nem akarok általánosítani, hisz az nagy butaság lenne. Egyedi esetekről szóltam, melyek voltak régen is. Probléma csak akkor van, ha egyre gyakrabban kapjuk fel a fejünket azon, hogy lám-lám, még egy „egyedi eset”.

A gazdagság boldogít, de a pénz nem

Néha elgondolkodom azon az állapoton, amiben manapság kénytelen vagyok létezni. Azon a helyzeten, hogy már évek óta anyagi nélkülözés gyötör a sors jóvoltából. Mégsem vagyok elkeseredve. Szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert hisz nem csupán egy szempont szerint vizsgálom a helyzetet. Ha csak az alapján ítélkeznék például, hogy mennyi pénzem van, akkor már bizonyára minden okom meglenne ahhoz, hogy kiszaladjak a világból. Ezzel szemben az én megítélésemben nagyon nagy szerepet kapnak az olyan dolgok, melyek sokkal inkább emberré tesznek: a kultúrára gondolok, értve ez alatt a művészetek és a tudományok végtelen sokaságát, illetve ezekhez való viszonyomat, az emberi kapcsolataimat a barátaimmal, a szerelmemmel, a családommal és sok-sok jóakaratú emberrel. Az ember világa ezek által lesz emberi világgá, és én most – minden anyagi nélkülözés ellenére – sokkal inkább emberi világban élek, mint évekkel ezelőtt. Szomjazom a kultúrára, és tőlem telhetően csillapítom is a szomjam.

Senki nem tehet oly gazdaggá, mint Tolsztoj vagy éppenséggel Boccaccio, vagy az a Kedves, kit igazán szeretek, és ez a gazdagság a lelkemben halmozódik.

„Gazdag vagyok, mert minden az enyém, amit egyszer láttam vagy éreztem” (Faludy-Kovács Fanny: Faludy fehéren-feketén, Beszélgetések Faludy Györggyel, Alexandra Kiadó, Pécs, 2007, 91. o.). – mondta a Költőfejedelem, kit a kultúra tartott meg majd’ egy évszázadon át és akinek a kultúra szolgált fogódzóul a század viharaiban.

Én hiszek ebben, és ennek megfelelően élek: a lelkemet gazdagítom, mert az életem csak így lehet teljes.

A kisimult víztükör felett lelkemben őrzöm a háborgó tenger emlékét

Ajánlom e bejegyzést Jocó barátomnak,

ki e gondolatokat inspirálta

Hamarosan vége az idei nyárnak. Évek óta nem volt ilyen kiegyensúlyozott, békés állapotban való létérzetem, mint most.

Korábbi időkben voltak súrlódásaim, voltak kellemetlen feszültségek, melyekért nem hibáztatom magam, holott lehet, hogy tehetném. Bár azt kell, hogy mondjam, hogy abban az időszakban sem ok nélkül éreztem és cselekedtem úgy, ahogy ez megtörtént. Akkor valahogy az az érzés lett rajtam úrrá, hogy valamilyen úton-módon változtatnom kell életem akkori formáján. „Levegőváltozásra” volt szükségem. Azt éreztem, hogy a környezetemmel való azonosulás, az asszimiláció veszélye fenyeget, és mivel nem vagyok asszimilációra hajlamos alkat ezért az egyre több ütközés az, ami a mindennapjaimban kezdett egyre inkább állandósulni. Megpróbáltam felülemelkedni ezeken, de nem mindig sikerült. Sokat és sokszor gyötrődtem, talán értelmetlenül (ki tudja?).

Most lelkemet egy csodálatos érzés melengeti, ezáltal béke és boldogság költözött belé, amit igyekszek örökre megőrizni.

Emlék 2006-ból

Mostanában igen erőteljesen foglalkoztat a jog és az erkölcs viszonya. Ez egy nagyon bonyolult kérdés és nálamnál e téren sokkal felkészültebb emberek véleményébe a magam tudománytalan, felkészületlen stílusában nem is akarok belekontárkodni. Csupán egy apró szeletére, vagy inkább morzsájára közelítenék rá, amely bárki számára elgondolkodtató lehet, aki így, vagy úgy valamely közösség, illetőleg valamely közösségi tevékenység része.

Ami engem komolyan foglalkoztat, az a következő:

Ha én eleme vagyok egy rendszernek, akkor a rendszerhez – hibái, netán bűnei ellenére – való lojalitás az előbbre való, vagy a rendszer hibáira való reagálás, jelzés, hogy VIGYÁZZ! EZ NEM A PAPÍRJOG SZERINT VALÓ!

Feltehetően nem létezik vegytiszta verzió egyik hozzáállásra sem. De akkor hol van a határ? Meddig legyek lojális, pontosabban fogalmazva, meddig tart az a magatartás, ameddig ízléstelen, ha nem vagyok lojális (hisz azt mondhatják, „lám, Te nem vagy csapatjátékos”), és mikortól mondhatom én azt, hogy „most már nem vagyok veletek”? Milyen mértékben adhat iránymutatást a papírjog? Egyáltalán lehet-e szempont, vagy pedig csak az emberi viszonyok lehetnek tényezők? Vagy az emberi viszonyok erejének és a papírjog erejének az aránya abszolút szituációfüggő? És végül, de nem utolsó sorban, bizonyára nem mellékes az emberi viszonyok stabilitása sem.

Vajon milyen mértékben érvényesül – az élet bármely területén – a papírjog és az mennyire van fedésben az emberiség történelme során kialakult erkölcsi normákkal? Mennyire szeretjük azt figyelembe venni, illetőleg primátusa van-e az emberek tudatában, az esetleges rossz, vagy téves beidegződésekkel szemben? Raszkolnyikov azt mondja (sőt, hisz benne!), hogy nem bűnt követett el, hanem igazságot tett. Igaza lehet, de a végén mégis a vezeklést választja!

Ezek nagyon elgondolkodtató kérdések, melyeket egyáltalán nem egyszerű megválaszolni. Meg sem próbálok rá kísérletet tenni, hisz teljesen ellentétes válaszok egyforma stabilan megállnák a helyüket, csupán, mint megválaszolatlan kérdőjelek álljanak itt.

A ma emberének kapcsolatai

Ahogy körbenézünk a mindennapok forgatagában, egyre inkább – sajnos – megfigyelhetjük, hogy nem csak a társadalom szintjén üresedtek ki az emberi kapcsolatok és szigetelődtek el egymástól az emberek, hanem az egyén szintjén is. Képmutatásra, színjátszásra alapozzuk kapcsolatainkat és ez oly annyira rutinná válik, hogy magunk is képesek vagyunk hinni a magunk által rendezett előadásnak. Azért csapjuk be magunkat, mert nem akarjuk megrántani a szőnyeget, amin állunk és ezért inkább nem veszünk tudomást arról, hogy a hőn szeretett embereket közömbösekre cseréltük, a valósakat, pedig virtuálisokra.

Ezzel szemben viszont, kialakult egyfajta kötődés a tárgyakhoz. A ma embere elsősorban a tárgyakért küszködik és az embertársak közti kapcsolat, mintha háttérbe szorult volna.

Nagyon felszínes kötődésnek érzem ezt. Fontos, de korántsem ez a lényeg. Ez ugyanis csupán tárgyakkal való belsőséges viszonyt hoz létre és az ily módon kialakított harmónia, eltakarja a szemünket, és nem vesszük észre, hogy azok a szálak, melyek révén hús-vér emberekkel vagyunk összekötve, meggyengülnek és egy-egy közülük el is pattan. Mivel ezek a szálak – többnyire társadalmi okok révén – eleve feszesek voltak, egy-egy elpattant szál csak komoly erőfeszítés árán köthető újra össze, de az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ezért a legbölcsebb emberi magatartás: vigyázni ezekre a szálakra, minél többet megóvni az élet folyamán, és E MELLETT törekedni a tárgyakkal való harmóniára.

Élni tudni kell. De hogyan tegyük?

Volt idő, mikor rajongtam az olyan filmekért, amelyek régi idők, letűnt korok arisztokrata, vagy dzsentri világát tárta elénk. Rájöttem, miért szerettem ezeket. Ugyanazért, amiért mások – manapság – a szappanoperák rabjai. Egy olyan világot tártak elém, amelyben szívesen megéltem volna önmagam, de ezt a „IV. Információs forradalom” korában lehetetlenség lenne megvalósítani, s talán már nem is szeretném. Kiegyensúlyozott, a mai szemmel lelassult, de mégis – az önmegvalósítás tekintetében – hatékonyan produktív élet lenne ez. Hatékony, mert rendszeresség (a rend szeretete) van benne… Kizárólag csak partikuláris keretek között lehet egy ilyen atmoszférának a töredékeit mindennapos valósággá tenni.

Emlék 1999-ből

Ez az emlék egy bölcs ember véleménye, amely ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a minőségi bor. Minél inkább eljár felette az idő és belekóstolunk, annál inkább az az érzésünk támad, hogy a legérettebb nedűt van szerencsénk ízlelni.

A főiskolán, egy általam nagyra becsült tanárom, a tárgyi ismeretek átadásán túl, mindig bővülő tudásából és élettapasztalatából fakadó, gyémánttá csiszolódott bölcsességét is igyekezett elhinteni a hallgatók között. Aztán természetesen mindenki saját gondolkodásának megfelelő prioritást adott ezeknek a gondolatoknak, hisz nem kellett ezekkel semmit sem kezdeni, ezek csak úgy – többé-kevésbé különösebb bevezetés nélkül – elhangzottak előadáson, vagy szemináriumon. Én élveztem ezeket, mert egy hibátlan, kristály tiszta elme éles látásáról tanúskodtak.

Ő mondta egyszer, hogy az egyetemi tanár, nem attól lesz egyetemi tanár, hogy kiírják a szobája ajtajára, a neve alá, hanem attól, hogy több évtizedes tudományos munka áll a háta mögött és rendelkezik egy olyan szellemi bázissal, amelyből a hallgatók profitálni tudnak.

Manapság sajnos nagyon sok személyt, semmi egyéb nem különböztet meg másoktól, mint az, hogy minden, amiben ő több, az szerepel egy ajtó névtábláján. De ahogy én látom, a névtáblák nem lettek nagyobbak… nem szükséges… ráfér minden…

II. János Pál pápa emlékére

Január végétől június elejéig angol tanfolyamra jártam, ami eléggé lefoglalta a mindennapjaimat, így az utóbbi időben már hanyagolni voltam kénytelen e blog írását is. Épp ezért most visszamenőlegesen igyekszek pótolni egy mulasztást.

Április 8-án volt négy éve, hogy eltemették II. János Pál pápát. Ennek emlékére összegyűjtöttem pár gondolatot, nem csupán a pápáról, hanem magáról a katolikus egyházról, annak múltjáról, jelenéről, némiképp elgondolkodva az egyház és – nem utolsó sorban – az egyházi ember szerepéről a társadalomban egykor, és most, a XXI. század elején.

„2005. április 8.-a, 23 óra 30 perc van. Furcsán érzem magam. Ma eltemették II. János Pál pápát és ez az esemény, meg az ezt megelőző egy hét történései mélyebb nyomot hagytak bennem, mint ahogy ezt gondoltam volna. Megrendültem. Olyan embernek volt lehetőségem a televízión keresztül figyelemmel kísérni a haláltusáját, a halálát, a temetését - és azt, hogy mindez miként képes megrendíteni és gyászba borítani az egész világot -, akit tulajdonképp csak könyvekből ismertem. Mégis oly intenzíven belém markoltak azok a hírek, melyek visszafordíthatatlanul megrendült egészségéről szóltak, majd a haláláról, mintha egy közeli hozzátartozómmal történt volna mindez. Nem vagyok vallásos ember, de mindig érdekelt a pápaság misztikuma. Talán a közelség érzését két tényezőnek köszönhetem: egyrészt az ismert arc, a televízió révén, másrészt, pedig az olvasmányaim révén begyűjtött ismeretek, melyek még inkább lehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy szívembe zárjam Karol Wojtyla-t.”

1978-ban az egyház megújítását várták Tőle. Sokaknak csalódniuk kellett, mert dogmatikai szempontból néhány alapvető kérdésben szó sem lehetett megújításról, de még csak a szigor feszességének lazításáról sem, más tekintetben viszont modern, korszerű, „mai ember-konform” attitűdjeivel a világ – talán – legnépszerűbb közéleti személyisége volt. „Peter Sloterdijk német filozófus szerint II. János Pál valójában nem a 20. és a 21. század, hanem a 16. és a 17. század fordulóján, az ellenreformáció, az abszolút katolicizmus korszakát idézte. A karlsruhei egyetemi rektor úgy véli, hogy a lengyel pápa az abszolút katolicizmus meggyőzés-stratégiáját folytatta a kor eszközeivel: a tömeggyűlésekkel, a televíziós jelenlét kultuszával, a határokat nem ismerő turizmussal. »A rossz költőt, a középszerű teológust, a konvencionális filozófust, a konok Wojtylát, a szentségek impresszárióját hamar elfeledik. Karol, a szupersztár értett ahhoz, hogy már életében a felszínes tömegkultúra halhatatlan ikonjává váljon« – fogalmazott Sloterdijk” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 52. o.).

Sokszor eszembe jut, amikor valami kapcsán (akár egy érdekes könyv, akár ezen említett szomorú esemény) a katolicizmus csodálata hatja át lelkemet, hogy jó azoknak az embereknek, akik a hitben, az egyházi hierarchiában találják meg életük értelmét.

Eszembe jut Teréz anya is. El sem tudom képzelni, mi játszódik le egy fiatal lány belsőjében, minek következtében mindenét a szegényeknek adja. Az életét, az energiáját, a kényelmét, a lelkét, a szeretetét… mindent… Egy kicsit se tudom magam a helyébe képzelni. Egyszerűen elképeszt, megrettent, megráz, megindít. Becsukom a szemem és megpróbálok gondolatban a bőrébe bújni… Nem sikerül… De akkor Ő miért tudott olyan lenni? Ez számomra egy olyan kérdés, amit képtelen vagyok megérteni, viszont Őt képes vagyok ezért feltétel nélkül csodálni.

Némiképp elszakadva e cikk apropójától fontosnak tartom, hogy megjelenítsem a már idézett forrás egy figyelemreméltó gondolatmenetét.

„Történelmi tény, hogy az üldözöttek megmentése érdekében az egyházak tettek a legtöbbet, ám ez nem cáfolja a filozófus-lélekbúvár, Mérei Ferenc szavainak igazságát, aki azt mondta: hallgasson a szociálpszichológia és a szociológia addig, amíg nem tudja megmagyarázni, hogy kétezer év kereszténység után hogyan alakulhatott ki az embermészárszék Európa közepén. Kertész Imre szerint az európai kultúra véget ért Auschwitzban, ami után újat kell alkotni” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 61. o.).

Az egyház mai – társadalomban betöltött – szerepét, súlyát, az egyház és az állam viszonyát, valamint az egyház és az állampolgár viszonyát vizsgálva érdekes megállapításra juthatunk.

„A templomelhagyás (…) egyáltalán nem jár a szociális érzékenység és a szolidaritás hanyatlásával: Norvégia például – amely nem EU-állam ugyan, de a hitbuzgóság és a szolidaritás tekintetében nagyjából egy szinten áll a közösséghez tartozó szomszédaival – egy főre átszámítva tízszer annyit fordít a szegények támogatására, mint a 95 százalékban istenfélő Egyesült Államok. A vallásos és a humanista értékrend előrehaladott konvergenciájára utal az is, hogy az adatok szerint a holland katolikusok 92 százaléka támogatja az eutanáziát” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 63-64. o.).

Erasmus és az oktatás

Az oktatás és annak működése egy igen lényeges kérdés a társadalom mindennapjait illetően. Figyelemreméltóak Erasmus meglátásai. Időtállóak éppúgy a szülői felelősségről, mint a pedagógiai módszerről kifejtett elképzelései. E mindenkor aktuális témáról álljanak hát itt az Ő gondolatai Faludy György interpretációjában.

„A tanulásnak – mondta – a játékkal kell kezdődnie, és a szülőknek nagyon oda kell figyelniük négy év alatti gyermekeikre, nehogy áldozatul essenek ››a hasonló korú kisgyermekek anarchista társadalmának‹‹. És azt állította, hogy a szülők felelősek maradnak gyermekeikért egész oktatásuk ideje alatt, mert: ››Attól, hogy tanítót választanak neki, nem jelenti azt, hogy az apa lemondott nevelésükről‹‹”( Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 258. o.).

„Sok nyelvtanítással kapcsolatos elvét, mint például az állandó szóbeli gyakorlást és a szókincs ismétlését, általánosan huszadik századi találmánynak tartják. A lélektannal kapcsolatos gondolatai gyakran meglepőek: ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy személyes kötelék tanár és diák között (››Az emberek nem szarvasmarhák, az iskola pedig nem egy műhely‹‹). Azt tanácsolta a tanároknak, hogy neveljék bele diákjaikba a dicséretre való vágyat egy ››megfelelő önbecsülés‹‹ elérése érdekében, mert az embernek ››veleszületett tulajdonsága a dicsőség kedvelése‹‹”( Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 260. o.).

Pedagógiájának összegzéseként elmondható, hogy „(…) Erasmus döntő győzelmet aratott a pedagógiában, és ez volt az a terület, amelyen halála után ellenségei nem tudták támadni a munkáját. Tankönyvei oly nyilvánvalóan jobbak voltak a többihez képest, hogy az iskolák nem vethették el. Az erasmusi pedagógia a legszembetűnőbben talán Angliában virágzott, ahol VI. Edward és Mária királynő főtanácsosai hevesen támogatták célkitűzéseit” (Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 261. o.).

Wikipédia

Legújabb felfedezésem csodálattal tölt el. Nem csak maga a rendszer minden technikai lehetőségével együtt, hanem az a kiváló szellemi közösség is, ami építi és karban tartja a virtuális lexikont. Nagyon jó látni, hogy sok ember van, akik – szinte – megszállott módon dolgoznak egy-egy szócikken, hogy csiszolják, jobbá tegyék, esetleg kigyomlálják a néha előforduló vadhajtásokat és ezáltal nem csak a lexikont, hanem saját ismeretüket is bővítik, gazdagítják. Állandó tudásszomj kell ehhez, amit mindig nagyon nagyra értékeltem. Szeretem az ilyen emberek közelségét. Jó, hogy az internet kapocs tud lenni, minek révén megszűnnek a távolságok és csak egy dolog számít: a téma, az érdeklődési terület, a konkrét címszó, mely épp készülőben van.

Vannak ebben a közösségben, akik az életüket ehhez igazítják. Egy életformát alakítottak ki annak érdekében, hogy az érdeklődési körüknek megfelelő tudáséhséget mindenkor ki tudják elégíteni. Olyanok Ők, mint a British Museumban „(…) az állandóak, akik hónapokat, éveket, évtizedeket vagy egész életüket töltötték e könyvtárban. (…) [Ők] a közelben, bloomsburyi padlásszobáikban laktak, reggel kilenc előtt már ott álltak a Museum előtt, és zárásig maradtak. Nem kiadónak dolgoztak, nem valamelyik tudományos alapítványnak gyűjtöttek információt. Tulajdon érdeklődésükre kerestek választ a történelemben, a közgazdaságban, lélektanban vagy akármi másban. Legtöbbje szegény volt (…) [de azért volt némi vagyonuk], melyből példátlan szerénységgel, de élete végéig járhatott a könyvtárba” (Faludy György: A Pokol tornácán, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 102. o.).

Jó hogy vannak Ők. Csak az a baj, hogy egyre kevesebben.

Saját világunkba zárva

Nagyon igaznak tartom Kepes András megállapítását, miszerint azért fontos megismernünk más népek, vagy kisebb csoportok szokásait, mert mindannyian be vagyunk zárva saját világunkba. Saját tapasztalatunk, környezetünk, környezetünkhöz való viszonyunk determinál bennünket. Csak egyféleképp tudunk bizonyos dolgokhoz viszonyulni, mégpedig akképp, ahogy azt mi láttuk, látjuk és jónak hisszük. Azonban az se – mint ahogy más se – tekinthető egyedüliként bölcs emberi magatartásnak. Ahhoz, hogy ki tudjunk lépni szűkre szabott világunkból, meg kell ismernünk minél többet abból, ami nem olyan, mint mi vagyunk. Ez nem egyszerű dolog, hisz a mindennapi életünk automatizálódása a fásultság veszélyét hordozza magában. Fásulni pedig kényelmesebb, mint ismereteket gyűjteni, „tágítani a világot”. A fásultság viszont gyakran készteti az embert olyan magatartásra, amely leginkább a következetlenséggel, a logikátlan, oktalan ellenállással és igen nagymértékben az érzelmeknek való kiszolgáltatottsággal jellemezhető. Az, akinek a mindennapjait az érzelmei vezérlik, képtelen mindarra, amit következetességnek hívunk.

Egy általam nagyra becsült egykori germanista tanárom a „jelölő” és „jelölt” viszonyát a nyelvészetben akképp magyarázta, - ti. nagyon leegyszerűsítve, a „jelölő”, maga a nyelvi kód, ami megjeleníti a „jelöltet”, nevezetesen azt, amit a nyelvi kód (pl. szó) jelent – hogy ez olyan, mint a boszi, meg a seprű viszonya. A seprű magán hordozza a boszit úgy, mint ahogy a „jelölő” (pl. a szó) a „jelöltet” (azt, amit a szó jelent).

Nos tehát aki nap mint nap saját érzelmei szolgálatába áll, az képtelen azonosulni a „következetesség” jelentéstartalmával. Ismeri mindkét oldalt, a seprűt is, a boszit is, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag soha nem képes összekapcsolni e kettőt, annak ellenére, hogy elválaszthatatlanok egymástól. Az ilyen emberek képesek bántani, eltaszítani embertársaikat és támadásként megélni bármilyen logikus magyarázatot.

Semmiképp nem tudok, és nem is akarok velük azonosulni. Sajnálni tudom őket, bár az kétségtelen, hogy kevesebb problémával élnek, mint mások.

Pedagógusként a köz szolgálatában

Nagyon büszke voltam magamra, amikor sok éves igyekezet után lehetőségem nyílt arra, hogy egy tantestület tagja legyek. Azt gondoltam, hogy ez jellegzetesen egy olyan pálya, ahol a legteljesebb mértékben megvalósítható egy olyan élet, melyben minden perc, minden mozzanat a szellem pallérozásáról szól. Ahol olyan közegben élheti az ember a mindennapjait, amelyben a szürke hétköznapok is a tudásról, a szellem műveléséről szólnak pro és kontra: a tudás átadásáról szól akkor, mikor a gyerekeket okítom, a tudás megszerzéséről szól akkor, mikor továbbképzem magam, tanulok, előadásokon veszek részt, vagy éppenséggel csupán könyveket olvasok bármilyen témában.

„[Erasmus számára] a tanulás „az élet eszköze volt, amelynek csak praktikus céljai voltak”. De ezek a praktikus célok valójában alárendelődtek a reneszánsz pedagógia igaz célkitűzéseinek: közölni a tanulóval „az elme minden kincsét”, megtanítani, hogy tisztelje és vágyódjon a tökéletességre, és „átváltoztatni az ifjúság nyersanyagát Isten látható képévé”. (…) [A] végcélja (…) az volt, hogy művelt, humanisztikus és felvilágosult világi személyeket neveljen” (Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 256-257. o.).

Úgy képzeltem, egy olyan világba csöppenek, melyről sokat ábrándoztam gyermekkoromban, mikor az osztállyal könyvtárat látogattunk és az első pillanatban megfogott a gyermekkönyvtár jellegzetes levegője.

„Ha én ebben a légkörben élhetném az életem!” – ábrándoztam, miközben felvillant bennem néhány információ egy-két költőnkről, akik – meggyőződésem szerint – irodalmi tevékenységüket – jelentős részben – a „falusi tanítói” létük miatt tudták kiteljesíteni. Irigylésre méltó életük irigységgel töltött el a szó legtermészetesebb értelmében.

Amikor nagyobb lettem, lett olyan tanárom, akinek a tanítás, a felcseperedő emberkék okítása, csupán egy szelete volt szellemi tevékenységének. Nem csupán tanár volt, hanem bizonyos értelemben tudós is. A hatodik óráról való kicsengetéssel nem ért véget számára a történelem művelése. A munkája véget ért, de a történelem szabadon választott darabkáinak kifürkészése, melyben nap, mint nap feloldódott, csak ekkor kezdődött. Aktív szellemi életet élt, melynek kézzel fogható eredményeire a könyvesbolt kirakatában lehettünk figyelmesek.

Megadatott hát nékem is az a lehetőség, hogy tanárként éljek. Úgy élhetek hát, ahogy szeretnék, ahogy mindazok éltek, akiket úgy csodáltam, ahogy csak a gyermek csodálhat minden olyat, ami számára megvalósíthatatlan, mert elérhetetlen magasságokban tündököl.

Nem kaptam azt az érzést, melyre oly annyira vágytam. Ennek két oka lehet, és azt hiszem, bizonyos mértékben mindkettőnek van létjogosultsága. Az egyik az, hogy amit nem ismerünk, azt általában sosem pont olyannak képzeljük, illetve látjuk kívülről, mint amilyen az valójában. Gyermek szemlélő esetén pedig ez fokozottan így van. A másik ok pedig az lehet, hogy változott a világ és persze vele együtt az emberek, az intézmények, a gondolkodásmód, minden elem, melyek összessége – szűkebb és tágabb értelemben – a légkört adja. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy jól, vagy rosszul érezzem magam bizonyos közegben. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy van-e, vagy nincs-e kedvem a „kötelezőn túl” a gyermekekkel foglalkozni. Mindaz megváltozott, ami miatt egy faluban egykor a pap és a tanító örvendett a legnagyobb tiszteletnek. Mindaz a tisztes tanítói lét, amely tartalmat adott az „értelmiségi” fogalomnak, már nem fellelhető.

Nagyot zuhant e pálya presztízse az utóbbi évtizedekben, melyet az információs társadalom kiteljesedésével szoktak magyarázni. Ma már nem a tanár a „mindentudó”, nem ő a tudás szimbóluma, hisz ő csak egy morzsát tesz hozzá ahhoz az információtömeghez, mely egy gyermeket, a felnőtté válásáig ér. Ez elfogadható érv, viszont semmiképpen nem szolgálhat egyedüli magyarázatként.

A mélyrepülés másik oka, a tanár maga. Azt ma már senki sem várja senkitől, hogy mindentudó legyen, hisz komplexebb világban élünk annál, minthogy ez bárkitől is – józan megítéléssel – elvárható legyen, ezért ez nem is lehet a tekintélyvesztés fő oka. A fő ok – véleményem szerint – abban keresendő, hogy milyen személyiségek lépnek erre a pályára. Azokat, akik e foglalkozást választják, mi vezette döntésükben és miként vannak ők szocializálva. Milyen értékek mentén szerveződik gondolkodásuk, milyen típusú kapcsolatokat tudnak elképzelni azokkal a gyermekekkel, akiknek a tanítására, nevelésére hivatottak. Ez nagyon érdekes kérdés, szinte kimeríthetetlen diskurzusok sokaságát lenne képes elindítani.

Az én véleményem e kérdésben az, hogy nagyon sok pályakezdő fiatal olyan érzelmi, szemléletbeli, mentalitásbeli sajátossággal lép arra a pályára, melynek Arany János is művelője volt, hogy nem képes, de – megkockáztatom – nem is akar mintaként szolgálni azoknak, akik életük közel harmadát azért töltik az iskolában, mert részesülniük kell mindabban, ami testi, lelki, értelmi, érzelmi fejlődésükhöz szükséges.

Száz szónak is egy a vége, meggyőződésem, hogy a pedagógus szakma leértékelődésének fő okai magukban a pedagógusokban is keresendők, és ezen belül pedig jórészt a tanár-diák viszony olyan irányú megváltozásában, hogy a korábbi tekintélyelvűséget egyre inkább a kollegialitás váltja fel, melyet jó esetben a diákok, rosszabb esetben a tanárok kezdeményeznek. Ennek a negatív hatása már csak azért is belátható, mert a diák szemszögéből egy olyan helyzet áll elő, hogy az általa is „természetesebbnek” tűnő alá-fölérendeltségi viszonyt egy olyan viszony váltja fel, mely eddig csak az osztálytársaival volt megszokott. Ez olyan „szabadságérzést” indukál(hat) a diákban, mely kihat annak más tanárral szembeni viszonyára is, romba döntve annak minden erőfeszítését, hogy az adott tantárgy órái az általa meghatározott rend szerint, a kommunikáció jellege pedig az általa meghatározott módon történjék.

Ez az iskolai viszonyok ficama látszik meg az iskolai szereplők bármelyikének, az iskolai szereplők bármelyikéhez való viszonyában. Hisz nem csak a tanár-diák, a tanár-szülő viszony torzult, hanem a tanárok egymáshoz való viszonya is. Semelyik kapcsolat nem felel meg annak az elvárásnak, ami miatt egy kívülálló – mint egykor én is – tiszteletet és megbecsülést érezhetne a társadalom ezen rétege iránt.

Ez nagyon szomorú, sőt felháborítóan méltánytalan azokkal szemben, akik még itt a XXI. században is értéket akarnak képviselni és megjeleníteni valamit abból, amit emberi tisztességnek, tartásnak, méltóságnak hívunk. Kevesen vannak és sajnos egyre kevesebben lesznek.

Az álmok tehát nem valósággá váltak, hanem romba dőltek. Most új álmok vannak, hisz álmodni mindig kell, és akárhányszor is dől romba minden, mindig kell újat építeni, hisz csak így lehet előre lépni. Csak a kudarc és a csalódás képes arra, hogy az új erőt megsokszorozza, és ezáltal szárnyakat adjon és repülni késztessen.

Továbblépni készülök, mert repülni szeretnék, új életet, más életet, más mentalitást megtapasztalni, megélni, megismerni mindent, ami csak belefér ebbe a rövidke életbe.

A lelki béke, az ember talán legfontosabb alkotórésze

Néha kibillenek abból a megnyugtató egyensúlyból, mely a belsőm állapotát és ezáltal az emberekhez fűződő kapcsolatomat jellemzi. Ebben az állapotban mind kevesebb türelemmel és megértéssel viseltetek az emberek többsége iránt. Nem tudom és nem is akarom figyelembe venni az elefántokká nagyított egereket. Ki vagyok szomjazva és éhezve mindazok szavaira és írásaira, akiknek a gondolata elmémben helyet foglalva, építőeleme lehet azon – általam elképzelt – személyiségképnek, melynek kialakításához nap, mint nap lépéseket teszek. Meg akarom magam találni, mégpedig oly módon, hogy egy olyan „belső életet” szeretnék berendezni, amely lelkemnek egy olyan meghitt szentélye, ahová képes vagyok mindenkor egyedül belépni. Ha belépek, akkor becsukom magam mögött a hatalmas kaput, mely megkímél a külvilág zajától, én meg síri csöndben és sötétben, kellemes érzésekkel felszínre bocsátom mindazokat a figyelemre méltó jelenségeket, gondolatokat, érzelmeket, melyek a kapun kívül, az énemnek csupán vegetációra kárhoztatott elemei.

Emberi kapcsolatok, mentalitás

Az emberekhez való viszonyom különböző attitűdjei azok, amelyek a legnagyobb magasságokba tudnak röpíteni és a legnagyobb mélységekbe tudnak taszítani. Szenvedek ettől és irigylem azokat, akik jóformán kívülállóként képesek szemlélni a saját viszonyaikat is. Másfelől, bizonyos helyzetekben megvetem őket a – számomra – vérlázítóan érzelemmentes magatartásukért.

Én nem tudok hazudni az embereknek, pedig általában mindenki a hazugságra vágyik, anélkül, hogy tudna róla. Ahhoz, hogy valakiért mindenki rajongjon, nagyon hazudósnak kell lenni. Nekem nincs kedvem mindenkire rámosolyogni, de aki úgy érzi, hogy szeretem, az biztos, hogy nem téved.

Nem szeretek mindenkit, de senkit sem gyűlölök!

A hétköznapoknak kitett lélek egészségéért

Már életem harmincharmadik évében eljutottam arra a meggyőződésre, hogy az ember csak akkor képes – minden értelemben vett – frissességének megőrzésére, ha életének megfelelő szakaszában az őt érő ingerekben mennyiségi, – de inkább – minőségi változás következik be. Ezáltal képes csak a kétségtelenül fenyegető fásultság végérvényes elhatalmasodásának gátat vetni. Időközönként szükségünk van korábbi életünk vitelén változtatást eszközölni, vagy éppenséggel mindent, ami a korábbi léthez fűz, gyökerestől felszámolni. Merni kell lépni, nem szabad engedni az egyhangúság csábító kényelmének!

Gyermekként többször hallottam, de érteni igazából most értettem meg azon leegyszerűsített – és ennél fogva természetesen nem egyetemes igazságnak tekinthető – kijelentést, miszerint hét-nyolc évenként munkahelyet kell változtatni, hét-nyolc évnél tovább nem szabad egy helyen dolgozni.

Egyet értek ezzel, magam is úgy gondolom, hogy a friss, egészséges gondolkodás és lélek megőrzésének ez egy nagyon fontos tényezője. (E helyen természetesen nem kívánok kitérni egyéb külső körülményekre, melyek igen jelentősen befolyásolják a megvalósíthatóságot. Én csupán az elvet kívánom megjeleníteni.)

Természetesen ugyanúgy, mint másban, ebben a kérdésben sem szabad uniformizálni. Nem is tartom ezt egy egyéniségtől független, mindenkire igaz és „alkalmazható” igazságnak (lehet, hogy bizonyos esetben nem is igazság), csupán azt állítom – hisz ezt tudom – hogy ez az én egyéniségem számára egy elfogadható és követendő mentalitás.

„NAGYBETŰS” élet

Sosem voltam rendkívüli képességekkel megáldott ember, ezt akkor is tudtam magamról, ma sem hiszem másként.

1992. októberében léptem ki a „nagybetűs életbe”. A tanulói jogviszonyt munkaviszonyra „cseréltem” és hittem a jövőben, a jövőmben, hittem (akkor még) azoknak az embereknek, akik azt igyekeztek belém plántálni, hogy a tanulóévek után, valami sokkal komolyabb kezdődik. Ebben a kérdésben bizonyos tekintetben igazuk volt, bizonyos tekintetben nem. Nem volt igazuk, mert akkor én egy olyan világba léptem, amely annyi önállóságot sem adott a mindennapjaimnak, mint az iskola. Semmi komolyabb nem kezdődött, mert ott csupán egyetlen elvárásnak kellett megfelelni: gondolkodás nélkül, vakon végrehajtani a parancsot a „rabszolgatartók” igényének megfelelően. Ha szalonképes akartál lenni, akkor illendőségből együtt örültél a cég milliárdos nyereségének, amelyet a dolgozók többsége egyébként őszintén tett, hisz oka volt rá: ha megfelelt néhány kritériumnak, számíthatott néhány tízezer forintos juttatásra, a fizetésén felül. Ennek fejében természetesen a vezetőség, mintegy uralkodó rétegként a plebejusok felett, olyan dolgokat is megengedett magának, melyek akkor sem tartoztak, ma sem tartoznak a cég hivatalos arculatához.

Ez lenne az ÉLET? – tettem fel akkor a kérdést.

Ahol senki nem kíváncsi arra, hogy miért jártál 13 évig iskolába!? Ahol senkit nem érdekel az, hogy esetleg ambícióid lennének az új dolgok iránt!?

Talán annyi haszna volt az iskolai tanulmányoknak, hogy alá tudod írni a munkaszerződésed…

Ez lélekölő olyannak, akinek mindenki azt mondta eddig, hogy „ügyes, értelmes gyerek”, meg, hogy „jó meglátásai vannak”. Itt senki nem kíváncsi a „meglátásaidra”, csupán arra, hogy „bent tudnál-e maradni holnap tizenhat-órázni”? Ha igen, akkor jól fekszel a főnöknél, ha nem, akkor intézd úgy, hogy legközelebb érj rá úgy reggel hattól, este tízig, különben fél év múlva nem te leszel az, aki plusz tízezret kap. (Ugye milyen szörnyű kicsinyes szemléletmód?! Hidd el kedves olvasó, nagyon sok ember élete szól erről és a nagyon sok emberből nagyon sok él abban a hitben, hogy ennek így kell lennie. Hozzá kell tennem, az, hogy sok ember így éli meg a hétköznapjait, az a sok ember fölé „telepített” kevés embernek a legideálisabb körülmény. Nincs jobb, mint egy tájékozatlan, szűk látókörű, kiszolgáltatott, alázatos és nem utolsósorban példaértékűen jó szándékú, szelíd munkásember, hisz munkájával „az én zsebemet tömi”.)

Sokáig gyötrődtem tehetetlenül, ebben a kényszerhelyzetben. Tudtam, hogy menekülnöm kell innen, amilyen gyorsan csak lehet, de nem tudtam hogyan, mi módon. Végre behívtak katonának, ami – már csak azért is, mert valami más közeg volt – nagyszerű alkalom volt arra, hogy kizökkenjek abból a hétköznapi őrületből, amibe már-már kezdtem belecsavarodni. A Honvédség sem hozott megváltást, bár azt tudtam, hogy nem a mundér képes fordítani az életemen. Valahogy mégis abban reménykedtem, hogy még egyszer nem lépek be oda, ahonnan bevonulás előtt tisztességgel elbúcsúztam. Nem így lett. Egy év fegyveres szolgálat után visszamentem „cégemhez”, ugyanabba a munkakörbe. Érdekes módon mégse voltam letaglózva. Oka talán a levegőváltozás lehetett, talán a hit abban, hogy ez már csupán egy időszakos visszatérés, hisz egyre inkább kitisztult számomra a jövőben rejlő lehetőség, nevezetesen, hogy a hobbim váljék sorsom fordítójává.

Rengeteget ábrándoztam a jövőről és tudtam, hogy csak akkor tudok mozdulni, ha eleget teszek érte. Módszeresen és fanatikusan tanultam a német nyelvet. Úgy éreztem, hogy a sors egy olyan esélyt kínál, amellyel éppen élhetek is, ha akarok. Jól éreztem, élni akartam és éltem is, viszont mára már tudom, hogy az nem teljesen igaz, hogy csak akkor tud valaki mozdulni, ha eleget tesz érte. A sikerért, nem kell eleget tenni, mert ha a definíció ez lenne, akkor sokkal több sikeres ember lenne ebben az országban.

Naiv személyiségem kialakítóinak igazuk volt bizonyos tekintetben abban, hogy valami sokkal komolyabb kezdődik. Komolyabb kezdődött, de nem a „rabszolgatelepen” való lét tekinthető komolyabbnak a diákéletnél, hanem az abból való menekülésért folytatott küzdelem. A sikeres menekülés után a magam által mindig magasabbra tett lécnek való megfelelés, a mindig-mindig többet teljesítésnek az igénye. Ettől komolyabb a „nagybetűs élet” a diákéletnél és csak a küzdelmekkel, a folyamatos többet akarás szellemével átitatott élet hétköznapjai a komolyabbak – véleményem szerint – nem pedig a biztos egzisztenciában ülő, pozícióját így, vagy úgy egyensúlyban tartó munkavállaló szürke mindennapjai.