Néha elgondolkodom azon az állapoton, amiben manapság kénytelen vagyok létezni. Azon a helyzeten, hogy már évek óta anyagi nélkülözés gyötör a sors jóvoltából. Mégsem vagyok elkeseredve. Szerencsés és boldog embernek érzem magam, mert hisz nem csupán egy szempont szerint vizsgálom a helyzetet. Ha csak az alapján ítélkeznék például, hogy mennyi pénzem van, akkor már bizonyára minden okom meglenne ahhoz, hogy kiszaladjak a világból. Ezzel szemben az én megítélésemben nagyon nagy szerepet kapnak az olyan dolgok, melyek sokkal inkább emberré tesznek: a kultúrára gondolok, értve ez alatt a művészetek és a tudományok végtelen sokaságát, illetve ezekhez való viszonyomat, az emberi kapcsolataimat a barátaimmal, a szerelmemmel, a családommal és sok-sok jóakaratú emberrel. Az ember világa ezek által lesz emberi világgá, és én most – minden anyagi nélkülözés ellenére – sokkal inkább emberi világban élek, mint évekkel ezelőtt. Szomjazom a kultúrára, és tőlem telhetően csillapítom is a szomjam.
Senki nem tehet oly gazdaggá, mint Tolsztoj vagy éppenséggel Boccaccio, vagy az a Kedves, kit igazán szeretek, és ez a gazdagság a lelkemben halmozódik.
„Gazdag vagyok, mert minden az enyém, amit egyszer láttam vagy éreztem” (Faludy-Kovács Fanny: Faludy fehéren-feketén, Beszélgetések Faludy Györggyel, Alexandra Kiadó, Pécs, 2007, 91. o.). – mondta a Költőfejedelem, kit a kultúra tartott meg majd’ egy évszázadon át és akinek a kultúra szolgált fogódzóul a század viharaiban.
Én hiszek ebben, és ennek megfelelően élek: a lelkemet gazdagítom, mert az életem csak így lehet teljes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése