Saját világunkba zárva

Nagyon igaznak tartom Kepes András megállapítását, miszerint azért fontos megismernünk más népek, vagy kisebb csoportok szokásait, mert mindannyian be vagyunk zárva saját világunkba. Saját tapasztalatunk, környezetünk, környezetünkhöz való viszonyunk determinál bennünket. Csak egyféleképp tudunk bizonyos dolgokhoz viszonyulni, mégpedig akképp, ahogy azt mi láttuk, látjuk és jónak hisszük. Azonban az se – mint ahogy más se – tekinthető egyedüliként bölcs emberi magatartásnak. Ahhoz, hogy ki tudjunk lépni szűkre szabott világunkból, meg kell ismernünk minél többet abból, ami nem olyan, mint mi vagyunk. Ez nem egyszerű dolog, hisz a mindennapi életünk automatizálódása a fásultság veszélyét hordozza magában. Fásulni pedig kényelmesebb, mint ismereteket gyűjteni, „tágítani a világot”. A fásultság viszont gyakran készteti az embert olyan magatartásra, amely leginkább a következetlenséggel, a logikátlan, oktalan ellenállással és igen nagymértékben az érzelmeknek való kiszolgáltatottsággal jellemezhető. Az, akinek a mindennapjait az érzelmei vezérlik, képtelen mindarra, amit következetességnek hívunk.

Egy általam nagyra becsült egykori germanista tanárom a „jelölő” és „jelölt” viszonyát a nyelvészetben akképp magyarázta, - ti. nagyon leegyszerűsítve, a „jelölő”, maga a nyelvi kód, ami megjeleníti a „jelöltet”, nevezetesen azt, amit a nyelvi kód (pl. szó) jelent – hogy ez olyan, mint a boszi, meg a seprű viszonya. A seprű magán hordozza a boszit úgy, mint ahogy a „jelölő” (pl. a szó) a „jelöltet” (azt, amit a szó jelent).

Nos tehát aki nap mint nap saját érzelmei szolgálatába áll, az képtelen azonosulni a „következetesség” jelentéstartalmával. Ismeri mindkét oldalt, a seprűt is, a boszit is, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag soha nem képes összekapcsolni e kettőt, annak ellenére, hogy elválaszthatatlanok egymástól. Az ilyen emberek képesek bántani, eltaszítani embertársaikat és támadásként megélni bármilyen logikus magyarázatot.

Semmiképp nem tudok, és nem is akarok velük azonosulni. Sajnálni tudom őket, bár az kétségtelen, hogy kevesebb problémával élnek, mint mások.

Pedagógusként a köz szolgálatában

Nagyon büszke voltam magamra, amikor sok éves igyekezet után lehetőségem nyílt arra, hogy egy tantestület tagja legyek. Azt gondoltam, hogy ez jellegzetesen egy olyan pálya, ahol a legteljesebb mértékben megvalósítható egy olyan élet, melyben minden perc, minden mozzanat a szellem pallérozásáról szól. Ahol olyan közegben élheti az ember a mindennapjait, amelyben a szürke hétköznapok is a tudásról, a szellem műveléséről szólnak pro és kontra: a tudás átadásáról szól akkor, mikor a gyerekeket okítom, a tudás megszerzéséről szól akkor, mikor továbbképzem magam, tanulok, előadásokon veszek részt, vagy éppenséggel csupán könyveket olvasok bármilyen témában.

„[Erasmus számára] a tanulás „az élet eszköze volt, amelynek csak praktikus céljai voltak”. De ezek a praktikus célok valójában alárendelődtek a reneszánsz pedagógia igaz célkitűzéseinek: közölni a tanulóval „az elme minden kincsét”, megtanítani, hogy tisztelje és vágyódjon a tökéletességre, és „átváltoztatni az ifjúság nyersanyagát Isten látható képévé”. (…) [A] végcélja (…) az volt, hogy művelt, humanisztikus és felvilágosult világi személyeket neveljen” (Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 256-257. o.).

Úgy képzeltem, egy olyan világba csöppenek, melyről sokat ábrándoztam gyermekkoromban, mikor az osztállyal könyvtárat látogattunk és az első pillanatban megfogott a gyermekkönyvtár jellegzetes levegője.

„Ha én ebben a légkörben élhetném az életem!” – ábrándoztam, miközben felvillant bennem néhány információ egy-két költőnkről, akik – meggyőződésem szerint – irodalmi tevékenységüket – jelentős részben – a „falusi tanítói” létük miatt tudták kiteljesíteni. Irigylésre méltó életük irigységgel töltött el a szó legtermészetesebb értelmében.

Amikor nagyobb lettem, lett olyan tanárom, akinek a tanítás, a felcseperedő emberkék okítása, csupán egy szelete volt szellemi tevékenységének. Nem csupán tanár volt, hanem bizonyos értelemben tudós is. A hatodik óráról való kicsengetéssel nem ért véget számára a történelem művelése. A munkája véget ért, de a történelem szabadon választott darabkáinak kifürkészése, melyben nap, mint nap feloldódott, csak ekkor kezdődött. Aktív szellemi életet élt, melynek kézzel fogható eredményeire a könyvesbolt kirakatában lehettünk figyelmesek.

Megadatott hát nékem is az a lehetőség, hogy tanárként éljek. Úgy élhetek hát, ahogy szeretnék, ahogy mindazok éltek, akiket úgy csodáltam, ahogy csak a gyermek csodálhat minden olyat, ami számára megvalósíthatatlan, mert elérhetetlen magasságokban tündököl.

Nem kaptam azt az érzést, melyre oly annyira vágytam. Ennek két oka lehet, és azt hiszem, bizonyos mértékben mindkettőnek van létjogosultsága. Az egyik az, hogy amit nem ismerünk, azt általában sosem pont olyannak képzeljük, illetve látjuk kívülről, mint amilyen az valójában. Gyermek szemlélő esetén pedig ez fokozottan így van. A másik ok pedig az lehet, hogy változott a világ és persze vele együtt az emberek, az intézmények, a gondolkodásmód, minden elem, melyek összessége – szűkebb és tágabb értelemben – a légkört adja. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy jól, vagy rosszul érezzem magam bizonyos közegben. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy van-e, vagy nincs-e kedvem a „kötelezőn túl” a gyermekekkel foglalkozni. Mindaz megváltozott, ami miatt egy faluban egykor a pap és a tanító örvendett a legnagyobb tiszteletnek. Mindaz a tisztes tanítói lét, amely tartalmat adott az „értelmiségi” fogalomnak, már nem fellelhető.

Nagyot zuhant e pálya presztízse az utóbbi évtizedekben, melyet az információs társadalom kiteljesedésével szoktak magyarázni. Ma már nem a tanár a „mindentudó”, nem ő a tudás szimbóluma, hisz ő csak egy morzsát tesz hozzá ahhoz az információtömeghez, mely egy gyermeket, a felnőtté válásáig ér. Ez elfogadható érv, viszont semmiképpen nem szolgálhat egyedüli magyarázatként.

A mélyrepülés másik oka, a tanár maga. Azt ma már senki sem várja senkitől, hogy mindentudó legyen, hisz komplexebb világban élünk annál, minthogy ez bárkitől is – józan megítéléssel – elvárható legyen, ezért ez nem is lehet a tekintélyvesztés fő oka. A fő ok – véleményem szerint – abban keresendő, hogy milyen személyiségek lépnek erre a pályára. Azokat, akik e foglalkozást választják, mi vezette döntésükben és miként vannak ők szocializálva. Milyen értékek mentén szerveződik gondolkodásuk, milyen típusú kapcsolatokat tudnak elképzelni azokkal a gyermekekkel, akiknek a tanítására, nevelésére hivatottak. Ez nagyon érdekes kérdés, szinte kimeríthetetlen diskurzusok sokaságát lenne képes elindítani.

Az én véleményem e kérdésben az, hogy nagyon sok pályakezdő fiatal olyan érzelmi, szemléletbeli, mentalitásbeli sajátossággal lép arra a pályára, melynek Arany János is művelője volt, hogy nem képes, de – megkockáztatom – nem is akar mintaként szolgálni azoknak, akik életük közel harmadát azért töltik az iskolában, mert részesülniük kell mindabban, ami testi, lelki, értelmi, érzelmi fejlődésükhöz szükséges.

Száz szónak is egy a vége, meggyőződésem, hogy a pedagógus szakma leértékelődésének fő okai magukban a pedagógusokban is keresendők, és ezen belül pedig jórészt a tanár-diák viszony olyan irányú megváltozásában, hogy a korábbi tekintélyelvűséget egyre inkább a kollegialitás váltja fel, melyet jó esetben a diákok, rosszabb esetben a tanárok kezdeményeznek. Ennek a negatív hatása már csak azért is belátható, mert a diák szemszögéből egy olyan helyzet áll elő, hogy az általa is „természetesebbnek” tűnő alá-fölérendeltségi viszonyt egy olyan viszony váltja fel, mely eddig csak az osztálytársaival volt megszokott. Ez olyan „szabadságérzést” indukál(hat) a diákban, mely kihat annak más tanárral szembeni viszonyára is, romba döntve annak minden erőfeszítését, hogy az adott tantárgy órái az általa meghatározott rend szerint, a kommunikáció jellege pedig az általa meghatározott módon történjék.

Ez az iskolai viszonyok ficama látszik meg az iskolai szereplők bármelyikének, az iskolai szereplők bármelyikéhez való viszonyában. Hisz nem csak a tanár-diák, a tanár-szülő viszony torzult, hanem a tanárok egymáshoz való viszonya is. Semelyik kapcsolat nem felel meg annak az elvárásnak, ami miatt egy kívülálló – mint egykor én is – tiszteletet és megbecsülést érezhetne a társadalom ezen rétege iránt.

Ez nagyon szomorú, sőt felháborítóan méltánytalan azokkal szemben, akik még itt a XXI. században is értéket akarnak képviselni és megjeleníteni valamit abból, amit emberi tisztességnek, tartásnak, méltóságnak hívunk. Kevesen vannak és sajnos egyre kevesebben lesznek.

Az álmok tehát nem valósággá váltak, hanem romba dőltek. Most új álmok vannak, hisz álmodni mindig kell, és akárhányszor is dől romba minden, mindig kell újat építeni, hisz csak így lehet előre lépni. Csak a kudarc és a csalódás képes arra, hogy az új erőt megsokszorozza, és ezáltal szárnyakat adjon és repülni késztessen.

Továbblépni készülök, mert repülni szeretnék, új életet, más életet, más mentalitást megtapasztalni, megélni, megismerni mindent, ami csak belefér ebbe a rövidke életbe.

A lelki béke, az ember talán legfontosabb alkotórésze

Néha kibillenek abból a megnyugtató egyensúlyból, mely a belsőm állapotát és ezáltal az emberekhez fűződő kapcsolatomat jellemzi. Ebben az állapotban mind kevesebb türelemmel és megértéssel viseltetek az emberek többsége iránt. Nem tudom és nem is akarom figyelembe venni az elefántokká nagyított egereket. Ki vagyok szomjazva és éhezve mindazok szavaira és írásaira, akiknek a gondolata elmémben helyet foglalva, építőeleme lehet azon – általam elképzelt – személyiségképnek, melynek kialakításához nap, mint nap lépéseket teszek. Meg akarom magam találni, mégpedig oly módon, hogy egy olyan „belső életet” szeretnék berendezni, amely lelkemnek egy olyan meghitt szentélye, ahová képes vagyok mindenkor egyedül belépni. Ha belépek, akkor becsukom magam mögött a hatalmas kaput, mely megkímél a külvilág zajától, én meg síri csöndben és sötétben, kellemes érzésekkel felszínre bocsátom mindazokat a figyelemre méltó jelenségeket, gondolatokat, érzelmeket, melyek a kapun kívül, az énemnek csupán vegetációra kárhoztatott elemei.

Emberi kapcsolatok, mentalitás

Az emberekhez való viszonyom különböző attitűdjei azok, amelyek a legnagyobb magasságokba tudnak röpíteni és a legnagyobb mélységekbe tudnak taszítani. Szenvedek ettől és irigylem azokat, akik jóformán kívülállóként képesek szemlélni a saját viszonyaikat is. Másfelől, bizonyos helyzetekben megvetem őket a – számomra – vérlázítóan érzelemmentes magatartásukért.

Én nem tudok hazudni az embereknek, pedig általában mindenki a hazugságra vágyik, anélkül, hogy tudna róla. Ahhoz, hogy valakiért mindenki rajongjon, nagyon hazudósnak kell lenni. Nekem nincs kedvem mindenkire rámosolyogni, de aki úgy érzi, hogy szeretem, az biztos, hogy nem téved.

Nem szeretek mindenkit, de senkit sem gyűlölök!

A hétköznapoknak kitett lélek egészségéért

Már életem harmincharmadik évében eljutottam arra a meggyőződésre, hogy az ember csak akkor képes – minden értelemben vett – frissességének megőrzésére, ha életének megfelelő szakaszában az őt érő ingerekben mennyiségi, – de inkább – minőségi változás következik be. Ezáltal képes csak a kétségtelenül fenyegető fásultság végérvényes elhatalmasodásának gátat vetni. Időközönként szükségünk van korábbi életünk vitelén változtatást eszközölni, vagy éppenséggel mindent, ami a korábbi léthez fűz, gyökerestől felszámolni. Merni kell lépni, nem szabad engedni az egyhangúság csábító kényelmének!

Gyermekként többször hallottam, de érteni igazából most értettem meg azon leegyszerűsített – és ennél fogva természetesen nem egyetemes igazságnak tekinthető – kijelentést, miszerint hét-nyolc évenként munkahelyet kell változtatni, hét-nyolc évnél tovább nem szabad egy helyen dolgozni.

Egyet értek ezzel, magam is úgy gondolom, hogy a friss, egészséges gondolkodás és lélek megőrzésének ez egy nagyon fontos tényezője. (E helyen természetesen nem kívánok kitérni egyéb külső körülményekre, melyek igen jelentősen befolyásolják a megvalósíthatóságot. Én csupán az elvet kívánom megjeleníteni.)

Természetesen ugyanúgy, mint másban, ebben a kérdésben sem szabad uniformizálni. Nem is tartom ezt egy egyéniségtől független, mindenkire igaz és „alkalmazható” igazságnak (lehet, hogy bizonyos esetben nem is igazság), csupán azt állítom – hisz ezt tudom – hogy ez az én egyéniségem számára egy elfogadható és követendő mentalitás.

„NAGYBETŰS” élet

Sosem voltam rendkívüli képességekkel megáldott ember, ezt akkor is tudtam magamról, ma sem hiszem másként.

1992. októberében léptem ki a „nagybetűs életbe”. A tanulói jogviszonyt munkaviszonyra „cseréltem” és hittem a jövőben, a jövőmben, hittem (akkor még) azoknak az embereknek, akik azt igyekeztek belém plántálni, hogy a tanulóévek után, valami sokkal komolyabb kezdődik. Ebben a kérdésben bizonyos tekintetben igazuk volt, bizonyos tekintetben nem. Nem volt igazuk, mert akkor én egy olyan világba léptem, amely annyi önállóságot sem adott a mindennapjaimnak, mint az iskola. Semmi komolyabb nem kezdődött, mert ott csupán egyetlen elvárásnak kellett megfelelni: gondolkodás nélkül, vakon végrehajtani a parancsot a „rabszolgatartók” igényének megfelelően. Ha szalonképes akartál lenni, akkor illendőségből együtt örültél a cég milliárdos nyereségének, amelyet a dolgozók többsége egyébként őszintén tett, hisz oka volt rá: ha megfelelt néhány kritériumnak, számíthatott néhány tízezer forintos juttatásra, a fizetésén felül. Ennek fejében természetesen a vezetőség, mintegy uralkodó rétegként a plebejusok felett, olyan dolgokat is megengedett magának, melyek akkor sem tartoztak, ma sem tartoznak a cég hivatalos arculatához.

Ez lenne az ÉLET? – tettem fel akkor a kérdést.

Ahol senki nem kíváncsi arra, hogy miért jártál 13 évig iskolába!? Ahol senkit nem érdekel az, hogy esetleg ambícióid lennének az új dolgok iránt!?

Talán annyi haszna volt az iskolai tanulmányoknak, hogy alá tudod írni a munkaszerződésed…

Ez lélekölő olyannak, akinek mindenki azt mondta eddig, hogy „ügyes, értelmes gyerek”, meg, hogy „jó meglátásai vannak”. Itt senki nem kíváncsi a „meglátásaidra”, csupán arra, hogy „bent tudnál-e maradni holnap tizenhat-órázni”? Ha igen, akkor jól fekszel a főnöknél, ha nem, akkor intézd úgy, hogy legközelebb érj rá úgy reggel hattól, este tízig, különben fél év múlva nem te leszel az, aki plusz tízezret kap. (Ugye milyen szörnyű kicsinyes szemléletmód?! Hidd el kedves olvasó, nagyon sok ember élete szól erről és a nagyon sok emberből nagyon sok él abban a hitben, hogy ennek így kell lennie. Hozzá kell tennem, az, hogy sok ember így éli meg a hétköznapjait, az a sok ember fölé „telepített” kevés embernek a legideálisabb körülmény. Nincs jobb, mint egy tájékozatlan, szűk látókörű, kiszolgáltatott, alázatos és nem utolsósorban példaértékűen jó szándékú, szelíd munkásember, hisz munkájával „az én zsebemet tömi”.)

Sokáig gyötrődtem tehetetlenül, ebben a kényszerhelyzetben. Tudtam, hogy menekülnöm kell innen, amilyen gyorsan csak lehet, de nem tudtam hogyan, mi módon. Végre behívtak katonának, ami – már csak azért is, mert valami más közeg volt – nagyszerű alkalom volt arra, hogy kizökkenjek abból a hétköznapi őrületből, amibe már-már kezdtem belecsavarodni. A Honvédség sem hozott megváltást, bár azt tudtam, hogy nem a mundér képes fordítani az életemen. Valahogy mégis abban reménykedtem, hogy még egyszer nem lépek be oda, ahonnan bevonulás előtt tisztességgel elbúcsúztam. Nem így lett. Egy év fegyveres szolgálat után visszamentem „cégemhez”, ugyanabba a munkakörbe. Érdekes módon mégse voltam letaglózva. Oka talán a levegőváltozás lehetett, talán a hit abban, hogy ez már csupán egy időszakos visszatérés, hisz egyre inkább kitisztult számomra a jövőben rejlő lehetőség, nevezetesen, hogy a hobbim váljék sorsom fordítójává.

Rengeteget ábrándoztam a jövőről és tudtam, hogy csak akkor tudok mozdulni, ha eleget teszek érte. Módszeresen és fanatikusan tanultam a német nyelvet. Úgy éreztem, hogy a sors egy olyan esélyt kínál, amellyel éppen élhetek is, ha akarok. Jól éreztem, élni akartam és éltem is, viszont mára már tudom, hogy az nem teljesen igaz, hogy csak akkor tud valaki mozdulni, ha eleget tesz érte. A sikerért, nem kell eleget tenni, mert ha a definíció ez lenne, akkor sokkal több sikeres ember lenne ebben az országban.

Naiv személyiségem kialakítóinak igazuk volt bizonyos tekintetben abban, hogy valami sokkal komolyabb kezdődik. Komolyabb kezdődött, de nem a „rabszolgatelepen” való lét tekinthető komolyabbnak a diákéletnél, hanem az abból való menekülésért folytatott küzdelem. A sikeres menekülés után a magam által mindig magasabbra tett lécnek való megfelelés, a mindig-mindig többet teljesítésnek az igénye. Ettől komolyabb a „nagybetűs élet” a diákéletnél és csak a küzdelmekkel, a folyamatos többet akarás szellemével átitatott élet hétköznapjai a komolyabbak – véleményem szerint – nem pedig a biztos egzisztenciában ülő, pozícióját így, vagy úgy egyensúlyban tartó munkavállaló szürke mindennapjai.

Visszaemlékezés sajátos hangulatban

Tegnap, január 10-én hivatalosan is lezárult az életemnek egy jelentős periódusa, ugyanis doktorrá fogadtak. Vegyes érzéseim vannak. Természetesen örülök, hogy sikerrel zárult az elmúlt öt év munkája, de ugyanakkor sajnálom, hogy megszakad a kapcsolatom az egyetemmel. Szerettem a Jogi Kart, összességében jó élményeim vannak. Jó volt olykor-olykor a hétköznapok szürkeségéből kiszakadni és néhány napig az egyetem lépcsőit koptatni.

Valamikor „félidőben” gondolkodtam már ennek a fontosságán, a lelkemre gyakorolt pozitív hatásán és most előkerestem ezt a kis feljegyzést. Íme:

„Úgy tűnik sorsommá vált, hogy kettős életet éljek, de rájöttem, ez jó nekem. A héten ismét konzultáció volt az egyetemen és most is, mint minden alkalommal nagyon de nagyon jól éreztem magam.

Amikor anno a főiskolára készültem, úgy gondoltam, hogy a főiskolai lét és az azt követő élet, melynek „minőségét” a diploma alapozza meg, maga a paradicsom lesz. Már régen tudom, hogy ez nem így van és azt is tudom, hogy azzal sem fog eljönni a Kánaán, ha azt mondhatom magamról, hogy jogász vagyok. Akkor miért hajtok? Miért teszem ki magam olyan kötelezettségeknek, melyek időszakonként visszatérő jelleggel stresszt okoznak? Azért, mert szükségem van rá. Szükségem van még, az azt követő „kielégülésre”, amely mindig újabb erőt ad a további erőfeszítésekhez és ezek a „kielégülések” mindig engem igazolnak. Azt igazolják, hogy van értelme a rendszeresen megújuló energiát egy konkrét cél szolgálatába állítanom. Értelmesebb és hasznosabb dolog – az én megítélésem szerint – ezt a természettől kapott „megújuló energiát” nem szétforgácsolnom és elfecsérelnem az élet apró-cseprő jelentéktelenségeire, hanem jelentős részét egy olyan cél szolgálatába hajtanom, mely ritkábban bár, de sokkal nagyobb katarzis-élményben részesít.

Mindezeken a katarzis-élményeken kívül gyönyörködtet azon embereknek a társaságában lennem és azon embereknek az előadását hallgatnom, akik a tudást „szállítják” nekem. Gyönyörködtetnek, mert akkor, ott egy olyan világ keletkezik, amely valójában nem létezik, csupán azok számára jön létre, akik azért ülnek ott, mert ott és akkor „meg akarnak élni valamit”. Azért iratkoztak be. A „megélés” iránti vágy hajtotta őket az egyetem padsoraiba és addig érzik jól magukat, amíg oda kötődnek, mert addig van lehetőségük „csodát látni”.

A diplomaosztó hozza a végső nagy „kielégülést”, mely hosszabb-rövidebb ideig kihat az ember általános közérzetére, de egy idő után beköszönt a szürkeség (melyet a „csoda” mellett eddig is láttunk, de nem foglalkoztunk vele), mely a magamfajta ember lelkét elpusztítja, ha nem tesz ellene valamit.”