Társadalmi problémák az iskola falai között

Úgy gondolom, nem érdektelen dolog megemlékezni azokról a dolgokról, melyek az utóbbi tanévekben, kisebb-nagyobb mértékben témái voltak a közbeszédnek. Én ezt, szerény eszközeimmel akképp próbálom megtenni, hogy igyekszem objektív képet adni arról a helyzetről, amit én magam megtapasztaltam és meglehetősen aggasztónak látok.

Véleményem szerint sokan téves következtetésre jutottak a diákok közti erőszak, valamint a közelmúltban történt „tanárverés" néven közismerté vált tanórai incidens kapcsán. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül csak én látom helyesen a történéseket, hanem azt, hogy sok – médiában elhangzott – vélemény nem felel meg az én tapasztalataimnak, illetve a tapasztalataim alapján én más következtetésre jutok.

Jómagam, 2000-től 2007-ig voltam egy szakmunkásképző iskola tanára. A hét év alatt végig kőműves szakmát tanulóknak voltam az osztályfőnöke. Az iskoláról annyit fontos tudni – e téma kapcsán –, hogy meglehetősen nagyarányú a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma, valamint igen nagy arányban járnak ide roma tanulók. Ezt azért szándékoztam előre bocsátani, mert ezeknek a körülményeknek a megtapasztalása az, ami segít véleményt formálni a közelmúltban történt erőszakos cselekmények hátteréről, esetleges okairól.

Alapvetően két vélemény indított arra az elhatározásra, hogy megfogalmazzam álláspontomat. Az egyik szerint, a tanárok tekintélyét vissza kell állítani. Eszközt kell adni a tanárok kezébe, mert manapság az a legnagyobb probléma, hogy eszköztelenek, tehát nincs lehetőségük fegyelmezni. Ebből meg az következik, hogy ki vannak szolgáltatva az erre hajlamos gyerekek „garázdálkodásainak". A másik vélemény szerint viszont, a tanárok alkalmatlanok a feladat ellátására. A pedagógusokat kell alkalmassá tenni az „új kihívásokra".

Nos, mindkettőben van, illetve lehet igazság, de ez a probléma egyáltalán nem „fekete, vagy fehér", hanem annál sokkal árnyaltabb és némiképp máshogy állok mindkét verzióhoz, mint ahogy az a különböző stúdióbeszélgetésekből számomra kitűnt.

Én alapvetően az első véleményt érzem a saját véleményemhez közelebb állónak, de a tekintélyvesztés okát én valamiféle közös társadalmi tudatban rejlő problémának tartom. A tekintélyvesztés oka sokkal inkább a társadalomban és ez által a családban kialakult szemlélet a tanárról és ennek az iskolában való leképeződése a gyerek által, semmint a pedagógusképzés színvonalában, vagy színvonaltalanságában keresendő. Saját tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy abban az iskolában, ahol én tanítottam, a pedagógus szakmai felkészültsége, tárgyi tudása az esetek nagy többségében nem került mérlegre. A gyerekek túlnyomó többségének oktatásához a pedagógusképző főiskolán (egyetemen) tanultak töredékét kellett, vagy lehetett hasznosítani. A gyerekek olyan súlyos hiányosságokkal kerültek ebbe az iskolába tizennégy évesen, hogy gyakorlatilag általános iskolai anyagot kellett „újratanítani". Ennek a hiányosságnak is a társadalomban (és így tehát sok szülőnél) megfigyelhető értékválság az oka, ahogy azt helyesen több helyütt megállapították. Értékválság alatt itt én azt értem, hogy nem „vonzó" és nem érték a tudás. A tudás, amivel az iskola szolgálni tud(na). A tanulással megszerezhető tudás igen sok esetben semmilyen értéket nem képvisel a gyerek, valamint – sok esetben – a családja szemében. Teljesen feleslegesnek tekintik, és ily módon, az efféle tevékenység megtestesítőjét, a tanárt is egy „szükséges rossznak" tartják. Ezt jól példázza olyan szülői vélemény is, miszerint a tanár véleménye az nem számít, ő tudja, hogy a gyerekével semmi hiba, hisz dolgozik (sokszor iskolába járás helyett), pénzt keres és ott nagyszerűen meg vannak vele elégedve (itt gyakran a kötelező szakmai gyakorlatról van szó, ahol nem ritka, hogy a gyakorlati oktatók is „leszólják" a gyerek előtt az elméleti szakmai ismereteket tanító iskolai pedagógust). Azzal semmi probléma nincs, hogy a gyerek szeret dolgozni és tud is! A probléma azzal van – jelen esetben –, hogy egy szakma megszerzéséhez nem látják az elméleti tudás megszerzésének szükségességét (tehát, a konkrét „iskolapadban ülés" szükségességét) és ezt erősíti bennük a szülő és – nem ritkán (sajnos) – a gyakorlati oktató is. Meggyőződésük „könnyen magyarázható", hisz ők pénzt akarnak keresni (ezzel sincs semmi probléma; a probléma azzal van, hogy csak a pénz az egyetlen érték) és pénzt munkával fognak keresni (ez is igaz, viszont azon egyszerű logikai műveletet többségben nem végzik el, hogy szakemberként bekerülni a munka világába, elméleti képzés nélkül nem fognak tudni).

Egy nagyon fontos tényező van még, ami a gyerekeket motiválja a fentebb leírtaknak megfelelően. Mindazon túl, hogy a pedagógus minden „felesleges dologra" meg akarja tanítani őt, még ráadásul „kolduspénzen" is él, ugyanis „(…) ha nem leszek szakmunkás és segédmunkásként kell dolgoznom, akkor is többszörösét keresem, mint Maga (…)" – hangzik el a gyerekek szájából olykor-olykor. Nekem nem egyszer feltették a kérdést, hogy „(…) Maga mennyit keres?". Természetesen én ilyen kérdésekre mindig kitérő választ adtam, mint minden más személyes jellegű kérdésre, azonban ebből tisztán látszik, hogy mi a mozgatórugója a gyerekek gondolatainak, ami – véleményem szerint – visszatükrözi az otthoni szemléletet, éppúgy az élet dolgairól, mint a tanárukról alkotott véleményről; arról, hogy tulajdonképp az ő szemükben milyen helyet foglal el a tanár és ez a „besorolás" milyen alapon történik.

Mivel „felesleges" és „értelmetlen" dolgokat kell tennie a gyereknek, tehát iskolába kell járni, tanórákon kell részt venni, ezért kézenfekvő, hogy nem fog feltétlenül együttműködni az órát tartó tanárral. Ily módon a tanár állandó kompromisszumokra kényszerül és sajnos nagyon sok gyerekkel – alapvetően a neveltetés miatt – nem tud a tanár kompromisszumot kötni (mert azt ugyebár nem nevezhetjük kompromisszumnak, hogy „Tanár Úr! Ne tanuljunk, inkább menjünk haza!"). Ezt persze fel lehet róni a tanárnak (persze az is biztos, hogy kompromisszumképtelen tanár is van!), de nekem az a véleményem, hogy az iskolában, a tanórán mégiscsak úgy kellene mennie a dolgoknak, ahogy azt a tanár mondja és nem pedig egyből a tanárt támadni, hogy „alkalmatlan", amikor a fentiekből következően valamilyen lehetetlen szituációt nem, vagy nem a legmegfelelőbben kezel. Ebből következően tehát felvetődik a kérdés, hogy mitévő legyen a tanár, ha például olyan helyzet áll elő, mint a Hadnagy Tanár Úr esete, ami egyébként engem egyáltalán nem lepett meg. Azon csodálkozom (pontosabban nem csodálkozom, mert van rá ötletem), hogy a többi eset miért nem kerül végre napvilágra! Nagyon sok hasonló (természetesen különböző súlyú) eset van, ami sosem kerül ki az iskola falai közül. Azért, mert a pedagógusok attól tartanak, hogy az állásukat kockáztatják azzal, ha „ügyet csinálnak" olyan történésekből, ami őket felidegesítette, stresszben tartotta. Ebben persze nem is tévednek túl nagyot, pedig tudomásul kellene venni a kívülállóknak, szülőknek…, egy szóval, a nem pedagógus munkát végzőknek (legalább most, amikor felszínre kerülnek olyan feszültségek, melyek eddig rejtve voltak a kívülállók elöl), hogy igenis, ez a pálya meglehetősen stresszes. Ehhez természetesen hozzájön még az a társadalmi, szülői, valamint sok esetben egyéb független, laikus vélekedés a tanárokról, ami kétségkívül nem erősíti a pedagógus önérzetét.

Ami az alkalmasságot, vagy alkalmatlanságot illeti, itt sem egyértelmű a helyzet. Én – a saját tapasztalatom alapján – nem a tárgyi alkalmasságban keresném a megoldás kulcsát, hanem az egyéb mentális tényezőkben, valamint a következetes magatartásra való képességben. Szerintem egy tantestületben összehangolt, következetes magatartással sokkal eredményesebb munkát lehet folytatni, mint következetlen, „hullámzó" magatartással. Én nagyon sok következetlenséggel találkoztam a hét év során. Gyakori volt, hogy az egyik kollega például szankcionált egy magatartást, a másik kollega meg ugyanazt szóvá se tette. Ezeknek a reakcióknak az egységesítésével, összefésülésével, sokkal egyértelműbb lenne az iskolában követendő norma.

Csak megjegyezni szeretném (mert volt olyan televíziós műsor, ahol ez nem volt egyértelmű), hogy a pedagógus a diákot nem küldheti ki a teremből, mert joga van a tanórán részt venni, nem ütheti meg, mert az testi fenyítésnek minősül és a testi fenyítés tilos. Nem írhat be elégtelent, mert magatartás miatt nem lehet érdemjegyet adni az adott tantárgyból (egyébként szoktak 1-est beírni, de arra sok esetben azt mondja a diák, hogy „(…) miért nem kettőt ír be? Miért csak egyet?"). Szaktanári figyelmeztetést lehet adni, de ennek gyakorlatilag nincs következménye (sok esetben otthon a szülők meg se tudják, mert a gyereknek nincs ellenőrzője, ugyanis nem kötelező megvenni, ha meg van, akkor meg azt mondja a tanárnak, hogy „nincs itt", ugyanis a tanár úgyse nyúlhat bele a táskájába). Sok esetben a szülőt hiába értesíti a pedagógus, nincs hatása, mert a szülő úgy van vele, hogy ez nem az ő problémája, hisz nem ő a tanár, tehát ez nem az ő dolga… és lehetne még sorolni, de a helyzet illusztrálásához legyen most ennyi elég.

Mindezeket számba véve megállapítható, hogy a pedagógusok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben. Az bizonyára igaz, hogy ők sem hibátlanok, valószínűnek tartom, hogy őket is fel kell készíteni a mai világban való oktatásra, hisz mások az értékek, mások az elvárások, más az általános szemlélet és ezt a pedagógustársadalomnak is tudomásul kell venni, sőt, alkalmazkodnia kell hozzá. Azonban ezt az alkalmazkodást sem lehet végletesen, minden körülmények között elvárni. Alapvetően mégiscsak úgy kell (kellene) mennie a dolgoknak az iskolában és a tanórákon, ahogy azt a tanár (illetve a tantestület, az igazgató) akarja! Mint ahogy a tanárnak kötelessége órát tartani, mert azért kapja a fizetését, úgy a diáknak is kötelessége azt és úgy csinálni, ahogy azt a tanár mondja, mert azért kapja majd a végzettséget, szaktudást, és mindazt, amit az adott iskola nyújt! Ez esetben szemléletbeli változást tartanék szükségesnek, hogy a társadalom tagjai, a szülők, ezzel a szemlélettel viszonyuljanak a tanárokhoz, azokhoz a tanárokhoz, akik a gyermekeiket oktatják, nevelik. Ne „alárendeljék" a gyermekeknek a tanárt, hanem „fölérendeljék". Félreértés ne essék: nem azért, hogy valamiféle tekintélyelvűséget alakítsanak ki, mert az nem feltétlenül szerencsés, hanem azért, mert ha a gyermek azt látja, hallja otthon, hogy a szülei sem becsülik a tanárait, akkor a gyermektől milyen alapon várhatnánk másfajta hozzáállást, viszonyulást tanáraihoz az iskolán belül (és kívül!)?

A gyermekek, a serdülő fiatalok – életkoruk miatt – rendkívül befolyásolható személyiségek. Mintaként szolgál(hat) szinte bármi, ami körülöttük zajlik, vagy információ formájában eljut hozzájuk, és nem feltétlenül tudnak megfelelően értékelni, differenciálni jó és rossz között, pozitív és negatív között. Fogékonyak az általánosan elfogadottól eltérő negatív viselkedési normákra. Tanárukban is egy korlátot látnak, épp úgy, mint a társadalmi normákban, a szülőkben és mindenben és mindenkiben, aki igyekszik behatárolni, némiképp keretek közé szorítani a mozgásukat, viselkedésüket, mindenkiben, aki valamiképp a társadalmi normáknak megfelelően igyekszik szocializálni őket. Ez életkori sajátosság. A tanárnak ebben a „korlát-szerepben" kiemelt jelentősége van, ugyanis a diák napi 6-7 órát az iskolában tölt. Nos, ebből a kiemelt szerepéből fakadóan tartom rendkívül fontosnak, hogy a társadalom (a szülők), a tanár „tekintélyét" (és ezen megint nem a tekintélyelvűség negatív felhangját értem) – legalább a gyermekük szemében – megóvja. Ne szolgáltassák ki a „köz alkalmazottait" a gyermekeiknek, mert a gyermekek, az ilyen helyzetet nem tudják megfelelően kezelni és az esetek többségében, túlreagálják!

Nagyon szép feladat a pedagógus munka, de egyáltalán nem könnyű feladat (még akkor se, ha a szülőktől minden háttértámogatás biztosított). Ha pedig erre egyéb terhek is nehezednek, akkor azt mondhatom, hogy kifejezetten embert próbáló. A szakma becsületének helyreállításában legalább olyan fontos lenne a szemléletváltás propagálása, mint az esetleges törvénymódosítások, vagy éppenséggel a pedagógusképzés megreformálása, amiről az utóbbi időben egyre több szó esik.

Remélem, sikerült némiképp objektív maradnom és megfelelően interpretálnom a meglátásaimat az iskolai problémákról! Törekedtem az általános, absztrakt megközelítésre. Igyekeztem a véleményemben érzékeltetni, hogy az erőszak mint jelenség a közoktatás berkeiben, sokkal komplexebb probléma és mélyebb gyökerű ahhoz képest, ahogy azt sok esetben a médiában megjelenítik a szerint, hogy a diákokkal van a probléma, vagy a tanárokkal van probléma (fekete, vagy fehér). Semmi nem fekete, vagy fehér… ez sem!

A fentebb leírt utalások az iskolai életre, konkrét tapasztalatból erednek, azonban nem állt szándékomban általánosítani! Minden, amit leírtam valós tényeken alapszik, de ezzel az írással korántsem azt akarom sugallni, hogy mindez általános, minden iskolára jellemző jelenség, csupán azt, hogy ezek kisebb-nagyobb mértékben jelen vannak a közoktatásban, és abban a közegben, ahol én szereztem a tapasztalataimat, ott pedig ez volt a túlnyomó.

Kívánatosnak tartanám, ha a jövőben, az itt leírtakhoz hasonló feszültségek olyan kontextusban is nyilvánosságot kapnának, hogy ez a pedagógusok problémája és ezáltal társadalmi probléma!