A tavalyi nyaralás egy emléke, avagy ez is Európa

Kirándulásunk negyedik napján egyikőnk javaslatára felkerestük a devecseri lomit.

Nagy várakozás előzte meg részünkről ezt a kiruccanást, hisz előzetes élménybeszámolók alapján, „kidobott értékek tömkelege várja a semmit is arannyá nemesítő magyar vásárlószemeket”. Az értékesített tárgyak főleg Ausztriából, Németországból kerülnek Magyarországra az ottani lomtalanítás eredményeképp oly módon, hogy a környék – túlnyomórészt cigány – lakossága Devecserből és a szomszédos falvakból teherautóval meglátogatják az ottani lerakatokat, behozzák az országba, és itt fillérekért értékesítik azt, amit lehet, amit nem, azt meg elégetik.

Szinte minden fellelhető, a hűtőszekrénytől a sílécig. A legnagyobb kínálat egyébként sílécből van, melyből az egyik háznál a kerítést pótolták, a másikban a mennyezetdeszkát, hogy meg ne roggyanjon a padlásra tömködött kacattól.

Összességében, a „putri hangulat” az uralkodó, mely egyrészt a tőlünk való idegensége miatt, elképesztő élményt nyújtó jelenség, másrészt viszont elszomorító, nyomasztó, hisz kétség nem fér hozzá, hogy azok a cigányfamíliák, melyek udvarában könyékig durkásztunk, ebből élnek, hisz ez az egyetlen esély mutatkozik a túlélésre ezen a Balaton környéki vidéken.

Végigjártunk vagy tíz-tizenöt házat, ahol a serdülő fiúk, mintegy leendő atyai örökségben, a kacatok beszerzésében és továbbadásában mint „virágzó” üzletágban aktívan részt vállalnak. Udvarukba már az útról, a nyitott kapun át belátni, melynek közepén, az ezerszínű szemétdomb tetején, vendégváró mosollyal tekint ránk a szerény ház apraja-nagyja.

„Most nincs szezon.” Világosítottak fel bennünket egy helyütt. „Szeptember, október hónap a lomtalanítás ideje odaát. Ilyenkor nyáron már csak a maradékot találni.”

Kíváncsian bebújtunk az egyik pókhálós színbe, ahol az egyik sarokban óriási halomba hányt ruhák, cipők voltak. Kicsit odébb, egy nagy papírdobozban rádiótelefon-tok ezerszámra. Míg ezeket nézegettük, egy kedves kölyökkutya incselkedett velünk, szeleburdi játékossággal. A polcon, félig kibelezett számítógépek, magnók, meg furcsábbnál furcsább készülékek. Azt, hogy egyáltalán használható-e valamire, talán a házigazda sem tudta. Nyomasztó volt ez a düledező vályogszín, ahol lépten, nyomon pókháló ragadt a hajunkba. Magunk voltunk, úgyhogy emlékül készítettem néhány fényképet a csendéletről. Amikor kibújtam a napfényre, szemembe tűnt az épület félig leomlott oldalfala, mely Isten tudja mi módon volt képes megtartani a reáeszkábált parabola antennát. Ezt már nem mertem megörökíteni, mert mögöttem ált a háziasszony, karján a család legifjabbikával.

Semmit nem vettünk. Megköszöntük a lehetőséget és eljöttünk.

Már mindannyiunk telítődött a töméntelen hulladék látványától, mikor elindultunk felkutatni a település szélén elterülő laktanyát, ahol azok a családok árulhatták portékájukat, akik nem rendelkeztek szabályszerű engedéllyel. Itt, a katonák által elhagyott épületek szolgáltak vásárcsarnokként. A kíváncsi szemek itt megtaláltak mindent, ami csak az ember környezetében előfordulhat, de persze, szinte a használhatatlanságig leromlott állapotban. Jómagam, szemet vetettem néhány huszadik század eleji kiadású, gót betűs bibliára. Látta az eladó, hogy érdekelnek a könyvek. Alaposan végignéztem mindet, majd rákérdeztem, hogy mibe kerülnek. „Háromezer darabja.” – jött a válasz. Legyintettem egyet, és otthagytam. Később visszamentem, hogy alkudjak vele, mert rájöttem, hogy kincset találtam a sok hulladék közt, de addigra már bezárta az üzlete vasrácsait. Ezt sajnáltam, de egyébként pedig, ez a primitív, őskereskedelmi feeling egyáltalán nem ejtett rabul.

Mikor elhagytuk a laktanyaépületet, Sümegre hajtottunk és gondolatban is, és ténylegesen is visszamenekültünk a civilizációba.

A barátságról

Egy ideje már nem kell elszámolnom senkinek azzal, miként, mivel, kivel és hogyan töltöm napjaimat, és e miatt néha kényelmetlenül érzem magam, néha meg élvezem a nekem jutott szabadságot.

Így hát gyakran szükségét érzem, hogy rég nem látott, de szeretett barátaimat viszontlássam. Többen vannak, akikkel igen ritkán beszéltünk az elmúlt időszakban, s még ritkábban találkoztunk. Oly sok emlék, s közös élmény köt össze bennünket, hogy ilyenkor rájövök, hogy hiányoznak az életemből.

Természetes, hogy valamelyest szétválnak útjaink, s nem vagyunk egymás hétköznapjainak a része, de ma már tudom, hogy nem engedhetem, hogy az életemben a keserű dolgok ismétlődjenek! Nem engedhetem, hogy még egy barátság meglazuljon csak azért, mert – kényelemből, vagy lustaságból, vagy bármilyen más okból – nem megyünk egymás után, ha a másik távolabb lép, nem szólítjuk meg egymást, ha a másik hallgat. Sosem szabad fukarkodni az egymásra szentelt energiával! Ha mindig nekem kell lépni, akkor mindig én lépek, sosem fogom várni a viszont lépést, mert a viszont lépésekre való várakozástól enyésznek el kiváló emberi kapcsolatok! A viszont lépés nem ér meg annyit, hogy annak kedvéért lemondjunk olyan emberekről, akik „tényezők” életünkben.

Mindemellett pedig, boldoggá tesz az, hogy van Valaki, aki által (és akivel) lehetőségem van az emberi kapcsolatokat egy magasabb lépcsőfokról szemlélni. Megtapasztalni mindazt, amit eddig, csak az ideák világában létezőnek hittem. Mindig van lépés, és viszont lépés. Nem kell utánamennünk egymásnak, mert egyikünk se lép, se távolabb, se hátrébb, és mindig van jó szavunk, ha a másik hallgat.

Oly ritka ez ebben a világban, hogy igenis, fontos ezt megemlíteni, és mint ahogy a nemesfémet a ritkasága, a belőle készült ékszert, pedig az egyedisége teszi értékessé, úgy e kapcsolat nedűjét is a rendhagyósága édesíti.

Fontos rátalálnunk a legjobb emberekre, akik a közös élmények révén kötődnek hozzánk és életük egy darabja az életünk részévé válik, és fontos rátalálnunk Valakire, akinek az élete egy ponton találkozik a miénkkel, és attól a ponttól kezdve, egyként éljük meg mindazt, amit a Sors szele elébünk fúj.

Ez az, ami igazán emberi: a Kapcsolatok, amik az életben Értéket teremtenek és az Életekbe Boldogságot hoznak. Vigyázni kell rájuk!

Osztályfőnöki óra

Néha eszembe jutnak a múltammal, a jövőmmel, az életemmel, a saját magam fontosságával kapcsolatos gondolatok. Egy nagyon lényeges dolog lett világos már évekkel ezelőtt: nem a pedagógus lét volt a gyötrelmeim okozója, hanem a pedagógus létben formálódott közösség életérzése volt tetten érhető az én lelkemben is. Ez ellen küzdenem kellett, ha nem akartam belesavanyodni az egyhangú unalomba, viszont, mivel küzdöttem ellene, a pedagógusok erős organizmusa vetett ki magából.

Tudtam szeretni ezt a szakmát a gyerekekkel való kapcsolat okán. Viszont ebben a kapcsolatban rejlő vonzerő a merev, kötött tanmenetekkel regulázott órákon nehezen tetten érhető. A szépség, a laza kapcsolatokban rejlik. Az erősen regulázott viszonyok automatikusak és érzelemmentesek.

Munkahelyi kötelezettségemnek köszönhetően ki kellett fejtenem mindezt, melyet a következőképp tettem:

Az osztályfőnöki óra – a többi órához képest – fesztelenebb légköre lehetőséget biztosít a hagyományos tanár-diák viszony, iskola keretein belül történő oldásához. Ehhez természetesen az órák témái is lehetőséget biztosítanak. Ezen keretek között lehetőség van közérdekű és a többséget foglalkoztató aktualitásokból indukált beszélgetésekre, melyek segítségével nem csak az aktuális témák kerülnek felszínre az egyes tanulók és az osztályfőnök véleményének tükrében, hanem ezen beszélgetések, mintegy „jótékony hatásaként” az osztályfőnök és az egyes diák közti távolság is csökkenthető. A beszélgetések témái nagyon sokfélék lehetnek. A mindennapi élet problémáitól, az iskolai feladatokon keresztül, a jövőkép kialakításán át, erkölcsi, etikai kérdések, gondolkodásmód, embertársainkhoz való viszonyunk, a munka, a szorgalom, a becsületesség kérdése, egy szóval, bármi lehet az aktuális téma. A lényeg az, hogy érdekelje a tanulókat, legyen véleményük, amit meg is osztanak az osztállyal. Meg kell tanítani (szükség esetén meg kell mutatni) a civilizált véleménynyilvánítást (bármilyen téma is legyen soron). Meg kell tanítani, hogy a másik ember nem rosszabb és nem is jobb attól, hogy adott kérdésben más a véleménye. Toleranciára kell nevelni, és erre egy ilyen típusú óra a legmegfelelőbb.

Célszerű ekkor szakítani a más órára jellemző feszességgel, rendszabállyal. Például nem célszerű megkövetelni a jelentkezést a megszólaláshoz, ugyanis pont az óra oldottabb, fesztelenebb légköre veszne el ezzel, és még a legnagyobb érdeklődésre számot tartó téma sem hozná a kellő eredményt.

Természetesen az osztályfőnöki órák egy részét az iskolai aktualitások megvitatása, fegyelmezési kérdések, a hiányzások problematikája tölti ki szükségképpen (sajnos). Azonban ezek a 45 percek is alkalmasak arra, hogy rávilágítsunk alapvető emberi értékekre, mint a becsületesség, őszinteség, amik nem csupán 45 perces stúdiumok önmagukban, hanem a hétköznapjaink minden percét át kell, hogy hassák. Nem „megtanítanunk” kell mindezekre a fiatalokat a szó klasszikus értelmében, hanem „meg kell értetnünk” velük ezeket az alapvető értékeket és amint megértették, onnantól kezdve bizakodhatunk, hogy törekedni fognak arra, hogy mindennapjaikat ezen értékek szem előtt tartásával alakítsák.