Nem tudom, hogy csupán a korunkra jellemző sajátosság-e, vagy ezen tulajdonság eredendően az emberre jellemző, azaz mindig is ott volt különböző korok társadalmában, hogy bizonyos személyeknek nem okoz problémát, hogy olyan dolgok kapcsán hallassák hangjukat, melyről nem egyszerűen csak nincs fogalmuk, hanem egész eddigi életükben még csak a morzsája sem lelhető fel annak, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerültek volna az adott témával.
Aki kételkedik e felvetésben, annak azt javaslom, nézzen meg a televízióban egy-két olyan műsort, ahol a riporter valamely terület szakértőjével, szakemberével beszélget szakmai kérdésekről. Véleményem szerint, az azért elvárható lenne, hogy az adott televíziós személy tudja, hogy kivel ül le beszélgetni. Persze itt még mindig nem a riportról van szó, mert az, ettől még sikerülhet jól is, rosszul is, attól függően, hogy milyen típusú műsorban mutatják be. Ha komoly a műsor, akkor tessék csak következtetni annak a – műsorban kiszabott – tíz perces időkeretnek a tartalmára! Nagyjából arra elegendő ez az idő, hogy az interjút készítő személy „tisztába jöjjön” olyan alapkérdésekkel, melyekről még addig nem is hallott. Ez rendben is van, csak azt nem értem, hogy ezt miért mutatják be az egész országnak?! Az ilyen jellegű beszélgetéseket nem hiszem, hogy a kamerák előtt kellene lefolytatni.
Miért fordulhat elő az, hogy bármilyen témában folytatott beszélgetés első néhány perce azzal telik, hogy fel kell világosítani a riportert? Netán nincs tisztában azzal a témával, amiről a tájékozatlan hallgatóságot hivatott hiteles információval ellátni?
Nem értek én ehhez, és nem is látok a „sajtóipar” mélyére, azonban egy biztos – és ezt kizárólag saját tapasztalatra alapozom –, az élet legtöbb területén ahhoz, hogy az ember helyt tudjon állni (nem a dicséretért, csak az egyszerű helytállásért), a maximumot kell nyújtani. Általában nincs „pardon” és ha zökkenőmentesen fut a szekér, azt nemhogy honorálni nem kell, de még említeni se, hisz „az úgy természetes”.
A minőségbiztosítás a kulcsszó, ami egy nagyszerű dolog, ha nagyszerűen művelik és mindenütt egyforma komolysággal alkalmazzák. Viszont értelme csak akkor van, ha tudott az, hogy mi az a minőség, színvonal, nívó, amit elérni, megtartani, vagy éppenséggel továbbfejleszteni akarnak mindazok, akik ilyen, vagy olyan módon részesei az adott területen folyó munkának. Létezik ilyen fajta tevékenység az élet szinte minden területén, de – mint ahogy számtalan helyen megfigyelhető a laikus emberek szerephez jutása, így – miért pont a minőségbiztosítás hemzsegne a hozzáértők sokaságától?
Félreértés elkerülése végett, kritikámat sem a tévésekre, sem a „minőségbiztosítókra” nem akarom kiélezni. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy a világunk egy kicsit ki van ficamodva. Az értékek el vannak csúszva. Üres dolgokat nagynak tartunk, miközben a valódi értéket észre sem vesszük. Ez összefüggésben lehet azzal a társadalmi jelenséggel, hogy igen jelentős számban nem a megfelelő emberek kerülnek a megfelelő helyre. Én tudom azt, hogy az a kifejezés, hogy „megfelelő”, relatív, de mégis az emberrel együtt születik egy természetes, magától értetődő képesség arra, hogy megfelelőség-nem megfelelőség kérdésében állást tudjon foglalni. Ahogy fejlődött a társadalom, a megfelelőség kérdésének eldöntésére az ember létrehozott intézményeket, intézményrendszereket, melyek által támasztott követelményeknek való megfelelés eredményeképp az ember kapott egy oklevelet, mely deklarálta az egyén teljesítményét. Ezzel tulajdonképp objektivizálódott, és ezáltal egyszerűbbé vált a megfelelés-nem megfelelés kérdésének az eldöntése. A szubjektum nem szorult ki teljesen, csupán háttérbe szorult és csak a legszükségesebb esetben jutott szerephez. Ez oly annyira bevált módszernek tűnt – melyet a társadalom tulajdonképp saját működésének leegyszerűsítése, megkönnyítése céljából hozott létre –, hogy a mai napig élet- és működőképes. Feltéve, ha hagyják élni és működni. Ugyanis egyre több olyan jelenséggel találkozhat a figyelmes szemlélődő, hogy ismét előtérbe kerül a szubjektum – amivel így önmagában nem is lenne probléma –, a gond az, hogy e tényező oly annyira egyeduralkodóvá válik, hogy az objektív oldalt szinte egyáltalán nem engedi szerephez jutni. Ezért fordulhat elő az, hogy diplomás emberek olyan munkából kénytelenek megélni – feltéve, ha van munkájuk – amelyhez tulajdonképpen írni, olvasni se lett volna muszáj megtanulni, diplomával nem rendelkező emberek pedig – nem feltétlenül a magánszektorban – személyes viszonyaikból, ilyen-olyan státuszukból eredően akár vezető beosztást is betölthetnek.
Természetesen nem akarok általánosítani, hisz az nagy butaság lenne. Egyedi esetekről szóltam, melyek voltak régen is. Probléma csak akkor van, ha egyre gyakrabban kapjuk fel a fejünket azon, hogy lám-lám, még egy „egyedi eset”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése