Tegnap, január 10-én hivatalosan is lezárult az életemnek egy jelentős periódusa, ugyanis doktorrá fogadtak. Vegyes érzéseim vannak. Természetesen örülök, hogy sikerrel zárult az elmúlt öt év munkája, de ugyanakkor sajnálom, hogy megszakad a kapcsolatom az egyetemmel. Szerettem a Jogi Kart, összességében jó élményeim vannak. Jó volt olykor-olykor a hétköznapok szürkeségéből kiszakadni és néhány napig az egyetem lépcsőit koptatni.
Valamikor „félidőben” gondolkodtam már ennek a fontosságán, a lelkemre gyakorolt pozitív hatásán és most előkerestem ezt a kis feljegyzést. Íme:
„Úgy tűnik sorsommá vált, hogy kettős életet éljek, de rájöttem, ez jó nekem. A héten ismét konzultáció volt az egyetemen és most is, mint minden alkalommal nagyon de nagyon jól éreztem magam.
Amikor anno a főiskolára készültem, úgy gondoltam, hogy a főiskolai lét és az azt követő élet, melynek „minőségét” a diploma alapozza meg, maga a paradicsom lesz. Már régen tudom, hogy ez nem így van és azt is tudom, hogy azzal sem fog eljönni a Kánaán, ha azt mondhatom magamról, hogy jogász vagyok. Akkor miért hajtok? Miért teszem ki magam olyan kötelezettségeknek, melyek időszakonként visszatérő jelleggel stresszt okoznak? Azért, mert szükségem van rá. Szükségem van még, az azt követő „kielégülésre”, amely mindig újabb erőt ad a további erőfeszítésekhez és ezek a „kielégülések” mindig engem igazolnak. Azt igazolják, hogy van értelme a rendszeresen megújuló energiát egy konkrét cél szolgálatába állítanom. Értelmesebb és hasznosabb dolog – az én megítélésem szerint – ezt a természettől kapott „megújuló energiát” nem szétforgácsolnom és elfecsérelnem az élet apró-cseprő jelentéktelenségeire, hanem jelentős részét egy olyan cél szolgálatába hajtanom, mely ritkábban bár, de sokkal nagyobb katarzis-élményben részesít.
Mindezeken a katarzis-élményeken kívül gyönyörködtet azon embereknek a társaságában lennem és azon embereknek az előadását hallgatnom, akik a tudást „szállítják” nekem. Gyönyörködtetnek, mert akkor, ott egy olyan világ keletkezik, amely valójában nem létezik, csupán azok számára jön létre, akik azért ülnek ott, mert ott és akkor „meg akarnak élni valamit”. Azért iratkoztak be. A „megélés” iránti vágy hajtotta őket az egyetem padsoraiba és addig érzik jól magukat, amíg oda kötődnek, mert addig van lehetőségük „csodát látni”.
A diplomaosztó hozza a végső nagy „kielégülést”, mely hosszabb-rövidebb ideig kihat az ember általános közérzetére, de egy idő után beköszönt a szürkeség (melyet a „csoda” mellett eddig is láttunk, de nem foglalkoztunk vele), mely a magamfajta ember lelkét elpusztítja, ha nem tesz ellene valamit.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése