„NAGYBETŰS” élet

Sosem voltam rendkívüli képességekkel megáldott ember, ezt akkor is tudtam magamról, ma sem hiszem másként.

1992. októberében léptem ki a „nagybetűs életbe”. A tanulói jogviszonyt munkaviszonyra „cseréltem” és hittem a jövőben, a jövőmben, hittem (akkor még) azoknak az embereknek, akik azt igyekeztek belém plántálni, hogy a tanulóévek után, valami sokkal komolyabb kezdődik. Ebben a kérdésben bizonyos tekintetben igazuk volt, bizonyos tekintetben nem. Nem volt igazuk, mert akkor én egy olyan világba léptem, amely annyi önállóságot sem adott a mindennapjaimnak, mint az iskola. Semmi komolyabb nem kezdődött, mert ott csupán egyetlen elvárásnak kellett megfelelni: gondolkodás nélkül, vakon végrehajtani a parancsot a „rabszolgatartók” igényének megfelelően. Ha szalonképes akartál lenni, akkor illendőségből együtt örültél a cég milliárdos nyereségének, amelyet a dolgozók többsége egyébként őszintén tett, hisz oka volt rá: ha megfelelt néhány kritériumnak, számíthatott néhány tízezer forintos juttatásra, a fizetésén felül. Ennek fejében természetesen a vezetőség, mintegy uralkodó rétegként a plebejusok felett, olyan dolgokat is megengedett magának, melyek akkor sem tartoztak, ma sem tartoznak a cég hivatalos arculatához.

Ez lenne az ÉLET? – tettem fel akkor a kérdést.

Ahol senki nem kíváncsi arra, hogy miért jártál 13 évig iskolába!? Ahol senkit nem érdekel az, hogy esetleg ambícióid lennének az új dolgok iránt!?

Talán annyi haszna volt az iskolai tanulmányoknak, hogy alá tudod írni a munkaszerződésed…

Ez lélekölő olyannak, akinek mindenki azt mondta eddig, hogy „ügyes, értelmes gyerek”, meg, hogy „jó meglátásai vannak”. Itt senki nem kíváncsi a „meglátásaidra”, csupán arra, hogy „bent tudnál-e maradni holnap tizenhat-órázni”? Ha igen, akkor jól fekszel a főnöknél, ha nem, akkor intézd úgy, hogy legközelebb érj rá úgy reggel hattól, este tízig, különben fél év múlva nem te leszel az, aki plusz tízezret kap. (Ugye milyen szörnyű kicsinyes szemléletmód?! Hidd el kedves olvasó, nagyon sok ember élete szól erről és a nagyon sok emberből nagyon sok él abban a hitben, hogy ennek így kell lennie. Hozzá kell tennem, az, hogy sok ember így éli meg a hétköznapjait, az a sok ember fölé „telepített” kevés embernek a legideálisabb körülmény. Nincs jobb, mint egy tájékozatlan, szűk látókörű, kiszolgáltatott, alázatos és nem utolsósorban példaértékűen jó szándékú, szelíd munkásember, hisz munkájával „az én zsebemet tömi”.)

Sokáig gyötrődtem tehetetlenül, ebben a kényszerhelyzetben. Tudtam, hogy menekülnöm kell innen, amilyen gyorsan csak lehet, de nem tudtam hogyan, mi módon. Végre behívtak katonának, ami – már csak azért is, mert valami más közeg volt – nagyszerű alkalom volt arra, hogy kizökkenjek abból a hétköznapi őrületből, amibe már-már kezdtem belecsavarodni. A Honvédség sem hozott megváltást, bár azt tudtam, hogy nem a mundér képes fordítani az életemen. Valahogy mégis abban reménykedtem, hogy még egyszer nem lépek be oda, ahonnan bevonulás előtt tisztességgel elbúcsúztam. Nem így lett. Egy év fegyveres szolgálat után visszamentem „cégemhez”, ugyanabba a munkakörbe. Érdekes módon mégse voltam letaglózva. Oka talán a levegőváltozás lehetett, talán a hit abban, hogy ez már csupán egy időszakos visszatérés, hisz egyre inkább kitisztult számomra a jövőben rejlő lehetőség, nevezetesen, hogy a hobbim váljék sorsom fordítójává.

Rengeteget ábrándoztam a jövőről és tudtam, hogy csak akkor tudok mozdulni, ha eleget teszek érte. Módszeresen és fanatikusan tanultam a német nyelvet. Úgy éreztem, hogy a sors egy olyan esélyt kínál, amellyel éppen élhetek is, ha akarok. Jól éreztem, élni akartam és éltem is, viszont mára már tudom, hogy az nem teljesen igaz, hogy csak akkor tud valaki mozdulni, ha eleget tesz érte. A sikerért, nem kell eleget tenni, mert ha a definíció ez lenne, akkor sokkal több sikeres ember lenne ebben az országban.

Naiv személyiségem kialakítóinak igazuk volt bizonyos tekintetben abban, hogy valami sokkal komolyabb kezdődik. Komolyabb kezdődött, de nem a „rabszolgatelepen” való lét tekinthető komolyabbnak a diákéletnél, hanem az abból való menekülésért folytatott küzdelem. A sikeres menekülés után a magam által mindig magasabbra tett lécnek való megfelelés, a mindig-mindig többet teljesítésnek az igénye. Ettől komolyabb a „nagybetűs élet” a diákéletnél és csak a küzdelmekkel, a folyamatos többet akarás szellemével átitatott élet hétköznapjai a komolyabbak – véleményem szerint – nem pedig a biztos egzisztenciában ülő, pozícióját így, vagy úgy egyensúlyban tartó munkavállaló szürke mindennapjai.