Pedagógusként a köz szolgálatában

Nagyon büszke voltam magamra, amikor sok éves igyekezet után lehetőségem nyílt arra, hogy egy tantestület tagja legyek. Azt gondoltam, hogy ez jellegzetesen egy olyan pálya, ahol a legteljesebb mértékben megvalósítható egy olyan élet, melyben minden perc, minden mozzanat a szellem pallérozásáról szól. Ahol olyan közegben élheti az ember a mindennapjait, amelyben a szürke hétköznapok is a tudásról, a szellem műveléséről szólnak pro és kontra: a tudás átadásáról szól akkor, mikor a gyerekeket okítom, a tudás megszerzéséről szól akkor, mikor továbbképzem magam, tanulok, előadásokon veszek részt, vagy éppenséggel csupán könyveket olvasok bármilyen témában.

„[Erasmus számára] a tanulás „az élet eszköze volt, amelynek csak praktikus céljai voltak”. De ezek a praktikus célok valójában alárendelődtek a reneszánsz pedagógia igaz célkitűzéseinek: közölni a tanulóval „az elme minden kincsét”, megtanítani, hogy tisztelje és vágyódjon a tökéletességre, és „átváltoztatni az ifjúság nyersanyagát Isten látható képévé”. (…) [A] végcélja (…) az volt, hogy művelt, humanisztikus és felvilágosult világi személyeket neveljen” (Faludy György: Rotterdami Erasmus, Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 256-257. o.).

Úgy képzeltem, egy olyan világba csöppenek, melyről sokat ábrándoztam gyermekkoromban, mikor az osztállyal könyvtárat látogattunk és az első pillanatban megfogott a gyermekkönyvtár jellegzetes levegője.

„Ha én ebben a légkörben élhetném az életem!” – ábrándoztam, miközben felvillant bennem néhány információ egy-két költőnkről, akik – meggyőződésem szerint – irodalmi tevékenységüket – jelentős részben – a „falusi tanítói” létük miatt tudták kiteljesíteni. Irigylésre méltó életük irigységgel töltött el a szó legtermészetesebb értelmében.

Amikor nagyobb lettem, lett olyan tanárom, akinek a tanítás, a felcseperedő emberkék okítása, csupán egy szelete volt szellemi tevékenységének. Nem csupán tanár volt, hanem bizonyos értelemben tudós is. A hatodik óráról való kicsengetéssel nem ért véget számára a történelem művelése. A munkája véget ért, de a történelem szabadon választott darabkáinak kifürkészése, melyben nap, mint nap feloldódott, csak ekkor kezdődött. Aktív szellemi életet élt, melynek kézzel fogható eredményeire a könyvesbolt kirakatában lehettünk figyelmesek.

Megadatott hát nékem is az a lehetőség, hogy tanárként éljek. Úgy élhetek hát, ahogy szeretnék, ahogy mindazok éltek, akiket úgy csodáltam, ahogy csak a gyermek csodálhat minden olyat, ami számára megvalósíthatatlan, mert elérhetetlen magasságokban tündököl.

Nem kaptam azt az érzést, melyre oly annyira vágytam. Ennek két oka lehet, és azt hiszem, bizonyos mértékben mindkettőnek van létjogosultsága. Az egyik az, hogy amit nem ismerünk, azt általában sosem pont olyannak képzeljük, illetve látjuk kívülről, mint amilyen az valójában. Gyermek szemlélő esetén pedig ez fokozottan így van. A másik ok pedig az lehet, hogy változott a világ és persze vele együtt az emberek, az intézmények, a gondolkodásmód, minden elem, melyek összessége – szűkebb és tágabb értelemben – a légkört adja. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy jól, vagy rosszul érezzem magam bizonyos közegben. Mindaz, ami ahhoz kell, hogy van-e, vagy nincs-e kedvem a „kötelezőn túl” a gyermekekkel foglalkozni. Mindaz megváltozott, ami miatt egy faluban egykor a pap és a tanító örvendett a legnagyobb tiszteletnek. Mindaz a tisztes tanítói lét, amely tartalmat adott az „értelmiségi” fogalomnak, már nem fellelhető.

Nagyot zuhant e pálya presztízse az utóbbi évtizedekben, melyet az információs társadalom kiteljesedésével szoktak magyarázni. Ma már nem a tanár a „mindentudó”, nem ő a tudás szimbóluma, hisz ő csak egy morzsát tesz hozzá ahhoz az információtömeghez, mely egy gyermeket, a felnőtté válásáig ér. Ez elfogadható érv, viszont semmiképpen nem szolgálhat egyedüli magyarázatként.

A mélyrepülés másik oka, a tanár maga. Azt ma már senki sem várja senkitől, hogy mindentudó legyen, hisz komplexebb világban élünk annál, minthogy ez bárkitől is – józan megítéléssel – elvárható legyen, ezért ez nem is lehet a tekintélyvesztés fő oka. A fő ok – véleményem szerint – abban keresendő, hogy milyen személyiségek lépnek erre a pályára. Azokat, akik e foglalkozást választják, mi vezette döntésükben és miként vannak ők szocializálva. Milyen értékek mentén szerveződik gondolkodásuk, milyen típusú kapcsolatokat tudnak elképzelni azokkal a gyermekekkel, akiknek a tanítására, nevelésére hivatottak. Ez nagyon érdekes kérdés, szinte kimeríthetetlen diskurzusok sokaságát lenne képes elindítani.

Az én véleményem e kérdésben az, hogy nagyon sok pályakezdő fiatal olyan érzelmi, szemléletbeli, mentalitásbeli sajátossággal lép arra a pályára, melynek Arany János is művelője volt, hogy nem képes, de – megkockáztatom – nem is akar mintaként szolgálni azoknak, akik életük közel harmadát azért töltik az iskolában, mert részesülniük kell mindabban, ami testi, lelki, értelmi, érzelmi fejlődésükhöz szükséges.

Száz szónak is egy a vége, meggyőződésem, hogy a pedagógus szakma leértékelődésének fő okai magukban a pedagógusokban is keresendők, és ezen belül pedig jórészt a tanár-diák viszony olyan irányú megváltozásában, hogy a korábbi tekintélyelvűséget egyre inkább a kollegialitás váltja fel, melyet jó esetben a diákok, rosszabb esetben a tanárok kezdeményeznek. Ennek a negatív hatása már csak azért is belátható, mert a diák szemszögéből egy olyan helyzet áll elő, hogy az általa is „természetesebbnek” tűnő alá-fölérendeltségi viszonyt egy olyan viszony váltja fel, mely eddig csak az osztálytársaival volt megszokott. Ez olyan „szabadságérzést” indukál(hat) a diákban, mely kihat annak más tanárral szembeni viszonyára is, romba döntve annak minden erőfeszítését, hogy az adott tantárgy órái az általa meghatározott rend szerint, a kommunikáció jellege pedig az általa meghatározott módon történjék.

Ez az iskolai viszonyok ficama látszik meg az iskolai szereplők bármelyikének, az iskolai szereplők bármelyikéhez való viszonyában. Hisz nem csak a tanár-diák, a tanár-szülő viszony torzult, hanem a tanárok egymáshoz való viszonya is. Semelyik kapcsolat nem felel meg annak az elvárásnak, ami miatt egy kívülálló – mint egykor én is – tiszteletet és megbecsülést érezhetne a társadalom ezen rétege iránt.

Ez nagyon szomorú, sőt felháborítóan méltánytalan azokkal szemben, akik még itt a XXI. században is értéket akarnak képviselni és megjeleníteni valamit abból, amit emberi tisztességnek, tartásnak, méltóságnak hívunk. Kevesen vannak és sajnos egyre kevesebben lesznek.

Az álmok tehát nem valósággá váltak, hanem romba dőltek. Most új álmok vannak, hisz álmodni mindig kell, és akárhányszor is dől romba minden, mindig kell újat építeni, hisz csak így lehet előre lépni. Csak a kudarc és a csalódás képes arra, hogy az új erőt megsokszorozza, és ezáltal szárnyakat adjon és repülni késztessen.

Továbblépni készülök, mert repülni szeretnék, új életet, más életet, más mentalitást megtapasztalni, megélni, megismerni mindent, ami csak belefér ebbe a rövidke életbe.