"LÉTkérdések"

Azt hiszem minden ember átesik az életének egy olyan időszakán, amikor az emberi lét és egyáltalán e világnak a léte, melyben élünk, az átlagosnál jobban foglalkoztatja. Olyan igazságokra akar rájönni, melyre az ember több ezer év alatt nem volt képes. Minden gyermek felteszi azokat az kérdéseket, melyekre filozófusok, teológusok az életüket szánták. A gyermekek egy része végül hosszabb-rövidebb idő elteltével lemond a megfejthetetlen dolgok magyarázatáról, más részük pedig tovább viszi a tudós elődök gondolatait és az életét annak a homokszemnek a tökéletesítésére szenteli, melyet majd hozzátesz az elődök által összehordott sivataghoz. Jómagam az előbbi típusba tartozom. Ma már a lét kérdései állandó jelleggel nem tartanak lázban, ok kell ahhoz, hogy a parázs ismét fellobbanjon.
Ez az ok most, egy e-mail volt, melyben – e témában – egy figyelemre méltó kis párbeszéd állt. Hosszasan elgondolkodtam rajta és végül arra a megállapításra jutottam, hogy oly annyira tetszik, hogy nem hagyhatom ki ebből a blogból, melyet tulajdonképp a célból rögzítek, hogy némiképp betekintést nyerhess kedves olvasó, a gondolatvilágom mélyebb és kevésbé mély szintjeibe.
Íme:

Két kis magzat beszélget egy anya hasában:

- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk!
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.

Ugye milyen érdekes?