A 2006/2007-es tanév vége meglehetősen izgalmasan telt. Az iskola vezetőinek gusztustalan magatartása abban állt (melyet egyébként kellő élvezettel „míveltek”), hogy az érettségi és a szakmunkásvizsgák utolsó percéig eljátszották a „kollegát”, és amikor a kiszemelt áldozatok a feladatukat elvégezték, lecsaptak rájuk. Az elbocsátások abban a sorrendben történtek, amilyen sorrendben az érintett pedagógusok lezárták a tanévet, befejezték a szükséges adminisztrációt. A nyolc emberből néggyel pénteken közölték, hogy elküldték, a másik néggyel meg hétfőn. Én a pénteki csoportba tartoztam. Az a péntek nekem meglehetősen érzelemdús volt. Délelőtt kilenc óra tájban, miközben a naplót írtam az asztalomnál, csendesen megközelített az igazgatóhelyettes, átölelte a vállamat és minden gyermeki kedvességgel felvértezve előrebocsátotta, hogy először is fejezzem be nyugodtan a dolgomat, majd utána, ha ráérek (!!!), menjek már be hozzá. Tudtam miről van szó. Egy percen belül ott voltam. Együtt lementünk a közös főnökünkhöz, aki akkortájt eléggé meg volt szédülve a reá testált „hatalomtól”, így aztán ennek megfelelően igen-igen felülről szemlélte a világot, különösképpen a magamfajta egyszerű tanárembereket. Beültünk a tárgyalóba. A helyettese akkor nyomtatta ki az értesítést a felmondásról. Még a név se volt kitöltve, csak ki volt pontozva a helye, nehogy előzetesen bármilyen úton-módon kitudódjanak a nevek. Ott előttem egészítették ki a hiányzó adatokkal a kinyomtatott papírlapot.
Nem tudom már pontosan visszaidézni a szavakat, de minden aljasságuk ellenére ezt intelligensen csinálták (kár, hogy nem ez az öt perc számít ebben a majd’ két éves hosszú történetben). Egyszerre megkönnyebbülés és felzaklatottság lett rajtam úrrá. Átrohantam a kollégiumba és ott felhívtam Szilvit. Dióhéjban elmondtam a történteket és megbeszéltük, hogy a Vuk sörözőnél találkozunk. Ezután kiviharzottam az iskolából, biciklire ültem és elindultam. Ahogy hajtottam át az úton, megcsörrent a telefon. Egy végzős tanítványom hívott, akiknek az volt az utolsó vizsganapjuk az érettségin és szeretettel meghívott estére, a bankettra. Az időzítés káprázatos volt. Nem tudtam mit mondani. Mondtam, hogy nem biztos, hogy elmegyek, és azt hiszem röviden elő is adtam a történteket. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Mondtam rendben, majd meggondolom.
Ezután találkoztam végre Szilvivel, akit szintén felzaklatott a dolog, hisz ő is a „kipícézettek” listáján képzelte magát, bár ez még pénteken nem vált bizonyossá, rá hétfőn került a sor.
Nehéz leírni ennek a napnak az érzelmi viharait. Végülis úgy döntöttem, hogy visszajövök a bankettre, illetve az azt megelőző érettségi eredményhirdetésre.
Felálltunk a bizottság asztala mögött, a diákok meg velünk szemben. Kegyetlenül rosszul éreztem magam. Olyan volt, mintha nem lennék „odavaló”. Tőlem függetlenül zajlottak az események. Nem tudtam sem figyelni, sem értelmes arcot vágni. A ceremónia végén azonban olyan történt, ami végképp megkínozta a lelkemet. Odajött Kitti, és egy csokor virágot és egy kis ajándékcsomagot adott nekem, megköszönve a négy év közös munkát. Nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Zavart voltam, fojtogatott a sírás, de ezt végképp nem engedhettem meg magamnak.
Ezután, valami érdekes véletlen folytán úgy alakult, hogy egyedül lettem a tanáriban. Sírni akkor se mertem, mert bármelyik percben betoppanhatott volna bárki. Még utoljára magamba szívtam annak a helyiségnek a levegőjét, néztem a falat, a bútorokat, a tárgyakat. Egyszer egy ismerős fényképet pillantottam meg a szekrény polcán. Az osztályom képe volt. Megütköztem… Eltettem a képet, összepakoltam és hazajöttem. Nagyon fájt a szívem.
Néhány órával később, este, a bankettnak viszont már másmilyen hangulata volt. A vacsoránál én Szilvi mellett ültem. Különös módon ő is ragaszkodott ehhez. Sorstársaknak éreztük egymást, holott neki még nem szólt senki. Megérezte… (ez akkor, abban az általános légkörben, ami a kollektívát jellemezte, teljesen elképzelhető volt). Azonban egy különösen furcsa helyzet itt is előállt. Nekünk, tanároknak úgy volt megterítve, hogy mi egymás mellett, meg egymással szemben, lényegében egymás közvetlen közelében ültünk valamennyien. Azonban az iskolai élet akkori úrnője, pontosan velünk szemben kapott helyet oly annyira, hogy a sót, meg a borsot egymás kezéből kapkodtuk ki és az ember képtelen volt egy másodpercre is ellazulni, mert alaphelyzetben egymás arcát láttuk hetven centiről. No, mondanom sem kell, hogy ez nem csak nekem, meg Szilvinek volt kínos, hanem neki is. Engem aznap rúgott ki, Szilvit meg hétfőn fogja. Ezzel a tudattal kellett némi bájcseverészést vinni az estébe, ha nem akart idő előtt hazamenni. Rajtam ekkor már végtelen felszabadultság uralkodott. Azt éreztem, hogy megszabadultam minden tehertől, ami a két év alatt rám rakódott. Átbillentem a másik végletbe. Emlékszem, azt meséltem neki, hogy Szegeden milyen drága a fodrász, amit máig nem tudok, hogy mi módon juthattam ide a mondanivalókkal, hisz világ életemben gyűlöltem mindent, ami a fodrászattal kapcsolatos. Ráadásul sosem voltam Szegeden fodrásznál.
E közben Szilvi hallgatott és nézett. Nem tudom mi járt a fejében és a lelkében, de egyben biztos voltam: én most már nem cserélnék vele! Hisz nekem már nincs terhem, neki, meg mindenki másnak van. Én már megszabadultam ettől a gonosztól, én már szabad vagyok, én már kinyithatom a számat, nyugodtan nevethetek és kinevethetek bárkit. Nekem már nem kell megfelelnem, nekem már nem kell jó képet vágnom. Évek óta nem éreztem ilyen gyönyört, könnyedséget. Egyszerűen repültem. Olyan volt mintha újjászülettem volna.
Éjfél után „az uralkodónő” (az évek során sokszor volt olyan érzésem, hogy valami ilyesfélének képzeli magát) elköszönt mindenkitől és elment haza. A kollegák, akik eddig csendesen figyelték a történéseket, egy-egy apró párbeszéddel tarkítva, odajöttek, és egyszerűen megleptek azzal a kedves és jóleső kíváncsiságukkal, hogy meséljek már, mi történt, hogy volt, mit mondtak, egyáltalában hogyan történtek ezek a szörnyű dolgok, amikről már ők is hallottak. Talán soha nem éreztem olyan szeretetet, mint akkor este. Mindent elmeséltem és fuldokoltunk a nevetéstől, olyanok voltunk, mint a gyerekek és ott, akkor ezekben a szerencsétlen napokban nagyon szerettük egymást. Nem tudom hány óra lehetett, valamikor az éjszaka közepén Zsuzsával sétáltunk haza, hisz vele majdcsak szomszédok voltunk.
Ez az este akkor mindenért kárpótolt.
Nos, hát megkönnyebbült az életem, felszabadultam és végre kipihentem magam MINDENTŐL. Fél évbe telt mire regenerálódtam, addig meg szinte fürödtem a kötetlenség boldog érzésében. E közben persze kaptam híreket az iskolából mindenfelől, de már csak, mint külső szemlélőt foglalkoztattak a benti események. Egy hír azért volt, ami fölöttébb meglepett, és nem csupán a tartalma, hanem valahogy sorsszerűséget láttam benne: az igazgatónőn, aki az iskolai lét megkeserítője volt az utóbbi két-három évben és miatta vált elviselhetetlenné a tanári lét a szakmunkásképzőben, rákot diagnosztizáltak. Végsőkig tudta vinni az ellenségeskedést azokkal szemben, akiket utált, tehát megadatott neki, hogy kirúgja őket, élvezte is a helyzetet, de ezzel egy időben kapott a sorstól egy súlyos terhet, amit ha le tud vetni magáról, akkor megmenekült, de ha nem, akkor tönkremegy bele.
Ezzel tulajdonképp lezártam magamban egy korszakot, azonban a közélet néha bizonyos iskolai eseményektől volt hangos. Ezeket én „tapasztalt füllel” hallgattam és képtelen voltam függetleníteni magam a múltamtól. A hét év iskolai élet a tanári asztal táblafelőli oldalán hagyott bennem annyi nyomot, hogy konkrét iskolai eseményre határozott véleményem volt.
Ekkoriban kezdtek felszínre kerülni az iskolában zajló különböző erőszakos cselekmények úgy diák-diák, mint tanár-diák közt, valamint úgy általában is reflektorfénybe kerültek a fiatalkorúak által elkövetett – nemegyszer kegyetlen – erőszakos cselekmények.
A hét év tanítási gyakorlat eredményeképp sok mindenről konkrét tapasztalataim voltak, sok mindent láttam és tudtam, amit kívülálló nem, vagy pedig másként lát, mint egy gyakorló pedagógus. A – meglátásom szerint – téves következtetések sokszor a sajtóban is megjelentek, ezért úgy gondoltam, hogy a tapasztalataimat és az ez alapján kialakított véleményemet leírom. Összefoglalom mindazokat a gondolatokat, amelyekkel korrigálni szeretném a sok-sok téves meglátást, következtetést, melyek sajtó nyilvánosságot kapnak és vélhetően tapasztalatlanságból fakadnak (ld. Társadalmi problémák az iskola falai között, 2009. augusztus 30.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése