Álláskeresés (a második szakasz)

2008 nyarát legfőképp tanulással töltöttem. Mellette azért szakítottam időt némi testmozgás mellett munkahelykeresésre is. Ez utóbbi úgy zajlott, hogy álláshirdetés alapján megkerestem munkahelyeket, akik belátásuk szerint vagy meghívtak egy beszélgetésre, vagy nem. A jellemző az volt, hogy nem. Így aztán külön fiókot rendszeresítettem azoknak a leveleknek, amelyeket a megkeresett cégektől kaptam sajnálkozásuk kifejezésének jeléül.

Egyszer rátaláltam egy nyelviskola hirdetésére, miszerint szaktanácsadó munkatársat keres. A feltétel középfokú végzettség, jogosítvány, saját gépkocsi és jó kommunikációs készség volt. Elküldtem a pályázatomat, melyre egy hét után felhívott telefonon egy hölgy, hogy kedden, 10.45-re menjek be meghallgatásra az irodájukba Szegedre. A hölgy hangja meglehetősen unottnak tűnt, de ekkor én még nem gyanítottam semmit.

Az előtérben, ahol várakoztam, ki kellett töltenem egy kérdőívet, amiben nyilatkoztam adataimról. Másodpercnyi pontossággal megjelent a hölgy. Udvariasan üdvözöltük egymást, majd bementünk egy tárgyalóterem-féle nagyobb méretű helyiségbe.

- Csukja be az ajtót – mondta.

Természetesen eleget tettem a kérésének, bár én eddig úgy gondoltam, hogy ha én elmegyek egy céghez egy beszélgetésre, akkor én némiképp ott vendég vagyok. Még akkor is, ha esetleg a jövőben alá-fölé rendeltség lesz köztönk a viszony.

- Kétfordulós állásinterjúnak a részese – közölte –, melynek ez az első fordulója, és itt elsősorban ön lesz a főszereplő!

Egyértelmű volt, hogy betanított mondatpanelokat darál nekem. Nem szeretem ezt a trendi stílust, mert ehhez az a meggyőződés társul, hogy csak akkor vagy sikeres, ha ilyen vagy és így csinálod, meg egyáltalán: csak az a siker, amit mi annak nyilvánítunk (mármint ők).

- Mit tud erről a nyelviskoláról? – jött az első panel.

- Nem sokat – válaszoltam.

- Akkor miért adta be a pályázatát hozzánk?

- Azért, mert olvastam, hogy három fő szaktanácsadót keresnek és mivel önök nyelviskola (én meg nyelvtanár vagyok), úgy gondoltam, hogy a szaktanácsadói munkakör is némiképp összefüggésben lehet a nyelvoktatással.

- Mit gondol, mi lehet a feladata a szaktanácsadónak?

- Pontosan nem tudom. Némi elképzelésem van róla. Úgy gondolom, hogy nyelvtanfolyam szervezéssel lehet összefüggésben a munkája és …

- Miből gondolja, hogy nyelvtanfolyam szervezésről szól ez a munka? – vágott a szavamba.

- Abból, hogy önök egy nyelviskola! – feleltem meglepett hirtelenséggel.

- Szóval, fogalma sincs arról, hogy mit csinál egy szaktanácsadó! Akkor miért adta be a pályázatát?

- Azért, mert nyelvtanár vagyok, önök meg egy nyelviskola – ismételtem papagáj módjára – és úgy gondolom, hogy egy nyelviskolában mégiscsak valamiképp a nyelvoktatással kapcsolatban keresnek munkatársakat.

- De mi nem nyelvtanárt keresünk! Mi szaktanácsadót keresünk, amiről maga azt se tudja, hogy az mi!

Most már kezdtem elveszteni a türelmemet, ugyanis ezen adok-kapok közepette a hölgy mindig cinikus mosollyal kísérte kérdéseit és kioktató magyarázatait.

- Árulja már el, hogy mi indította magát arra, hogy beadja a pályázatát egy olyan állásra, amiről azt se tudja, hogy micsoda?

- Azért mert munkanélküli vagyok! – feleltem idegesen, mire ő leplezetlenül az arcomba tekintve felvigyorgott.

Most már fogytán volt a türelmem. Úgy éreztem, hogy nagyon ki tudnék jönni a sodromból, de visszafogtam magam.

- Ez a munkakör – folytatta – értékesítést foglal magában. Közelállónak érzi magához az értékesítést?

Ekkor már határozottam mérges voltam.

- Az értékesítés fogalma meglehetősen tág. – kezdtem a feleletet erőltetett nyugalommal – Attól függ, hogy ennek a széles spektrumnak mely szegmenséről van szó. Ugyanis, ha margarint kell árulni, akkor ahhoz egyáltalán nincs kedvem. – fejeztem be végül cinikusan és idegesen.

A hölgy értetlenül elmosolyodott és folytatta a kioktatást.

- Az nem értékesítés, hanem eladás! Ezek szerint maga azt sem tudja, hogy mit jelent az értékesítés. Akkor még egyszer megismétlem a kérdést: közelállónak érzi magához az értékesítést?

Én meg – jobb híján – elismételtem a margarinos mondatomat. Egyszerűen el voltam képedve, le voltam döbbenve azon, hogy egy állásinterjún így beszélnek a jelentkezővel.

- Azt már mondtam magának, hogy az eladás, nem pedig értékesítés! Nézze! Maga még azt se tudja, hogy mi az az értékesítés! Mi olyan embert keresünk, aki legalább ezzel a fogalommal tisztában van és tudja, hogy mi az az értékesítés. Ön, biztos vagyok benne – folytatta leereszkedő stílusra váltva –, hogy nagyon tehetséges és értékes ember valami más területen. De azt hiszem, hogy mi nem magát keressük, úgyhogy azt javaslom, próbálkozzék másutt munkát találni!

- Ezzel egyetértek! – válaszoltam némi feldúltsággal – Másutt fogok munkát keresni, mert itt önöknél meglehetősen rosszak az első benyomásaim, úgyhogy a viszontlátásra!

- Viszontlátásra!

Ezzel kijöttem a helyiségből és idegesen, feldúltan léptem ki az utcára. Egész úton Vásárhelyig azon gondolkodtam, hogy mit kellene tennem. Azt éreztem, hogy bennem maradt egy görcs. Bennem maradt egy olyan feszültség, amit a meglepetéstől nem tudtam kiadni magamból. Abszolút nem voltam felkészülve erre a stílusra és erre a hangnemre. Engem itt nem vendégként fogadtak, hanem egyszerűen megaláztak. Belém kötöttek. Nem értettem az okát. Ráadásul, semmivel nem lettem okosabb a szaktanácsadói munkakörrel kapcsolatban, ami egyébként mostanra, a legkevésbé sem érdekelt már. Egyszerűen nem tudtam hová tenni az esetet.

Ez lenne a trendi világ? Ez a jövő? (Vagy ez a jelen?) Ha így van, akkor ez nekem egyáltalán nem tetszik.

Még aznap kinyomoztam a nyelviskola igazgatójának a telefonszámát és részletesen elmeséltem neki az esetet. A körülbelül negyed órás telefonbeszélgetés alatt, szinte végig én beszéltem. Részletesen elmondtam a kérdéseket, válaszokat, az olykor-olykor szóváltásba menő feleleteket. Természetesen biztosítottam arról, hogy nem akarok a nyelviskolában dolgozni, csupán úgy éreztem, hogy tudnia kell minderről. Ő megköszönte a tájékoztatást és a részletes eseményleírást és megígérte, hogy kivizsgálja az ügyet. Ennyiben maradtunk. Nem tudom, hogy lett-e a valami következménye az ügynek a hölgyre nézve, de nem is érdekel.

Másnap felhívtam telefonon egy osztrák érdekeltségű budapesti céget, akik az előző héten kerestek meg azzal, hogy nincs olyan ember az osztrák cégnél, aki tudna németül és szörnyű nagy bajban vannak. Nekem kedvem lett volna elvállalni olyan munkát, ahol a nyelvtudásomra számítanak. Az állás részleteivel kapcsolatban nem sokat tudott mondani az ügyintéző, de azt ígérte, hogy megkérdezi a főnökétől, és szerdán hívjam vissza ez ügyben. Kérdésemre közölte a hölgy, hogy a főnöke azt mondta, hogy egyelőre nem vesznek fel senkit. Nagyon sajnálják. Nyugodtan vállaljak munkát másutt. Ha mégis szükség lenne német nyelvtudású emberre (a németajkú cégnél), akkor meg fognak keresni. Elköszöntünk és letettük a kagylót.

Ez a két esemény eléggé elkedvetlenített a munkahelyi kilátásokat illetően, de azzal vigasztaltam magam, hogy most az államvizsgára kell koncentrálnom. Államvizsga után, meg majd látom, hogy hogyan tovább.

Végül, sikerrel befejeztem az egyetemet: jogász lettem. A munkahelykeresésem csak most kezdődött istenigazából. Mára már a százötvenet is meghaladja a benyújtott és elutasított, vagy éppenséggel el sem utasított, csak egyszerűen válaszra nem méltatott pályázataim száma.

A diplomám megszerzését követően szinte azonnal ráakadtam egy – nekem – igen tetsző állásra a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál Budapesten. Nagyon bizalmat ébresztően nyilatkozott az, aki felhívott telefonon és kért, hogy másnap délután két órára menjek Pestre. Megadta a címet, az iroda számát a hivatalban, még a saját mobilszámát is, ha véletlen „elkeverednék” és segítségre lenne szükségem, hogy odataláljak. Egy szóval, nagyon készséges volt és egyértelmű volt, hogy egy nyelvtudással rendelkező, „tenniakarástól majd’ szétfeszülő”, agilis jogászra van szükségük. Pont olyanra, mint amilyen én vagyok.

Meg is történt a találkozó. A nő személyesen is ugyanolyan kedves és szimpatikus volt, mint a telefonban. Elmondta, mi lenne a teendő, mik a nehézségei ennek a munkának, mit, hogyan kellene tenni. (Csak a teljesség kedvéért említem meg, e cikk lényege szempontjából nincs jelentősége, hogy a politikai okokból, Afrikából jövő és Magyarországon letelepedni szándékozó menekültek ügyeit kellett volna intézni.) Nekem tetszett a feladat. Kérdezte, hogy lenne-e hozzá kedvem. Természetesen igent mondtam. Úgy nézett ki a dolog, hogy fel vagyok véve. Már épp elindultunk a gazdasági irodába, hogy elindítsuk a felvételem folyamatát, amikor feltette a „végzetes kérdést”:

- Hány év munkaviszonya van magának?

- Körülbelül tizennégy-tizenöt év lehet. – válaszoltam teljes nyugalommal

Erre a nő majd’ kiesett a fotelból a meglepettségtől. Ezután persze én is meglepődtem, hogy ő mitől ilyen meglepett, hisz mindezek az adatok részletesen, dátum szerint szerepelnek az önéletrajzomban, ami a pályázati anyagomat képezte. Hát, aztán világossá vált, hogy mi a helyzet: EL SEM OLVASTA A PÁLYÁZATOMAT! Tőlem tudta meg, hogy 15 év munkaviszonyom van, ugyanis már 35 éves vagyok, nem pedig 23. Így aztán nem tudtak alkalmazni, ugyanis – ahogy ő fogalmazott – „magának százezer forinttal többet kellene fizetni, mint akinek nincs még munkaviszonya, ezt pedig nem tudjuk kigazdálkodni”.

Ez nagyon felháborított. Nem is igazán az, hogy plusz százezret nem tud, és nem akar kigazdálkodni a hivatal, hanem az, hogy ezért kellett nekem kétszáz kilométert utaznom, hogy én mondjam el neki azt, amit a pályázatomban világosan leírtam.

Neki ez nem jelentett semmit. Valószínűleg nem is értené, hogy én miért háborgok. Legyen itt most annyi elég, hogy a tömegközlekedés nem olcsó dolog, pláne annak, aki segélyen él. Ja! Még egy fontos dolog: ebben az országban valószínűleg csak épp a segélyen élőknek kell teljes árú menetjegyet venni, mert szinte mindenkinek jár valamilyen jogcímen, valamennyi kedvezmény. Tehát, akinek a legkevesebb a „jövedelme”, az veszi a legdrágább jegyet és még ennek tetejébe utazásra is késztetik csupán azért, mert képtelenek egy másfél oldalas önéletrajzot figyelmesen elolvasni.

Hamar kidühöngtem magam és egyre fogyó lelkesedéssel folytattam az álláskeresést: pályázatot írtam, elküldtem, nem jött válasz, vagy pályázatot írtam, elküldtem és jött válasz, melyben sajnálattal értesítenek, hogy a választás nem énreám esett.

Időközben elvégeztem egy alapfokú angol nyelvtanfolyamot, majd lassan felhasználtam az álláskeresési támogatási keretet, miközben továbbra is szorgalmasan írtam…, küldtem…, kis idő múltán pedig jött a postás a válasszal…

Az ellátás megszűnése után a helyi Önkormányzathoz fordultam, és úgynevezett rendelkezésre állási támogatást igényeltem. Ettől kezdve némiképp változHAT a helyzetem, ugyanis az Önkormányzat, végzettségnek megfelelő munkát ajánlHAT fel.

Ez egy elgondolkodtató foglalkoztatási rendszer, melynek a jelentősége – részben a mostani válságos időszaknak köszönhetően – megnövekedett.

Mint örök naiv, nagy reményekkel kezdtem munkanélküli létem legújabb formációját. Kis idő múltán jöttek is a „jobbnál jobb” állásajánlatok. Futárok hordták hozzám a leveleket az Önkormányzattól, hogy ekkor meg ekkor jelenjek meg itt, meg ott. Nos, ezek az állások napi hat órás elfoglaltságot jelentettek volna, kizárólag a pedagógus végzettségemre alapoztak, és harminckilenc-negyvenezer forintot kereshettem volna velük egy hónapban úgy, hogy legtöbbjénél a hétvégéből, csak a vasárnapom lett volna szabad. (Ekkor egyébként, a segélyem, huszonnyolcezer-ötszáz forint volt.) Na, gondoltam, ez sem az a lehetőség, amiről eddig álmodoztam! Ráadásul, ha egy ilyen munkát vállalok, akkor még a városból se fogok tudni kimozdulni, hogy kopogtassak egy cégnél, vagy netán egy interjún megjelenjek. Még inkább be fogok ágyazódni Vásárhelyre (amit nagyon nem akartam), és végképp szertefoszlik abbéli reményem, hogy egy nagy lépéssel, alapvetően változtassak az életemen, hogy – az eddigiekhez képest – más területen vállaljak munkát, akár egy másik országrészben, akár külföldön.

Döntöttem: lépni kell egy merészet!