(Sajnos nem tudom, hogy ki e nagyszerű gondolat atyja, de ennek ellenére nem hagyhatom ki e cikkből, mert e történet mottójaként ez a legtalálóbb mondat.)
Az első hetem azzal telt, hogy hihetetlen ambícióval telefonáltam, leveleztem a reményteljes jövőbeni munkahely érdekében. A feltűnően sok ingatlankereskedő cég felkeltette az érdeklődésemet. (Amikor telefonon beszéltem az otthoniakkal, olyképp érzékeltettem az itteni ingatlanügynökségek széles palettáját, hogy annyi van itt belőlük, mint a fogorvosokból. Számomra is meglepő volt ez, de a helyiek mondták, hogy mindez a szlovák ingatlankereslet miatt van, és ez az ingatlanmozgás már szinte jelentéktelen a néhány évvel ezelőttihez képest.)
Egy ingatlankereskedővel is volt egy emlékezetes állásinterjúm. Úgy gondoltam, jogászként van keresnivalóm az ingatlanszakmában. Igaz, hogy a kínált lehetőség nem jogászi tevékenységet takart, de ez nem lett volna probléma számomra. A lényeg, hogy jövedelemhez jussak. Végülis, a kínált lehetőséget előnytelennek ítéltem, de ettől függetlenül egy szimpatikus cégnek egy szimpatikus vezetőjével sikerült megismerkednem. Egyetlen mozzanat volt, ami az én szememben rontotta a kialakult összképet, mégpedig az, amikor a férfi azt a kérdést tette fel, hogy végeztem-e már valaha fa-tesztet. Akaratlanul elmosolyodtam, és – bár volt már részem hasonló hókuszpókuszokban – nyilvánvalóvá vált, hogy a mai világban nincs az a végzettség, nincs az a kvalitás, amelynek a birtokában megúszható lenne egy ilyen, önjelölt pszichológusoknak kitalált, gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítható csodamódszer, mely eszközt ad a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került emberek közötti válogatásra. Nem – feleltem. Ekkor elébem rakott egy papírlapot és megkért, hogy rajzoljak rá egy fát. Növényt? – kérdeztem. A férfi elmosolyodott. Egy fát. – ismételte. Rendben. Lerajzoltam egy fát vastag törzzsel, gyökerekkel, lombokkal. Jó. – mondta. Ekkor megfordította a lapot és mondta, hogy ide is rajzoljak egy fát. Másmilyet? –kérdezem. Amilyet akar. – jött a válasz. Rendben van. – nyugtáztam. Ide meg rajzoltam egy fenyőfát. Ezt követően, a két rajz alapján a férfi némi tájékoztatót adott a lelki világomról, belsőmről, arról, hogy miként viszonyulok a világhoz és miként vagyok képes élni az élet nyújtotta lehetőségeimmel.
Nem mondom, hogy nem volt benne igazság, de a leírás oly annyira általános volt, hogy nagyon nehéz lett volna teljesen melléfogni.
Búcsúzásképp még diktált néhány mondatot, hogy a kézírásomat is elemezhessék. Ezt már nem előttem csinálta. Lehet, hogy ehhez már nem értett, nem tudom.
Részletekbe nem bocsátkozván, úgy lehettem volna ingatlanügynök ennél a cégnél, hogy körülbelül a segélyem kétszeresét rá kellett volna költenem indulásképp, hogy egyáltalán dolgozni kezdhessek. Mindezt egy olyan helyen, ahol fizetést se kapok, hanem száz százalékos jutalékos rendszerben kellett volna ingatlan eladót és vevőt egy asztalhoz ültetni, szerződést kötni, és az adásvételt lebonyolítani egy számomra ismeretlen városban és vonzáskörzetében a gazdasági válság kellős közepén, ahol senki nem ad és nem vesz, és az ingatlan ára a legnagyobb mélységekbe apadt.
Abban maradtunk, hogy a következő hét hétfőn telefonálok, hogy miként döntöttem, érdekel-e az üzlet. Nem tetszett, így nem is telefonáltam. Kedden felhívott a férfi és rákérdezett, miként határoztam. Nemet mondtam. Sajnálkozott, majd búcsút mondtunk egymásnak. Innentől kezdve kizártam látószögemből az ingatlanügynökségeket. Más irányt kell vennem, más lehetőségeket kell kutatnom.
Érdeklődésem gyorsan a közszféra felé irányult. Ennek az volt az oka, hogy az egyik – nem az előbb említett – ingatlanügynök újságolta nékem, hogy nemrég, egy közeli településen körjegyzőt kerestek. Nézzen utána! – javasolta. Rendben. – gondoltam – Ez nem is rossz ötlet. A könyvtárban megkerestem az összes – aktuálisan hirdetett – körjegyzői állást, de nem találtam köztük az említett települést. Nem problémáztam rajta, viszont úgy döntöttem, megpályázom azokat, amiket találtam. Így aztán hat pályázatot adtam postára, a későbbiekben pedig még egyet. Ezidőtájt pedig az országos sajtó is a szájára vett egy Mosonmagyaróvárral szomszédos községet, mely az önállóságát elnyerve, sem a polgármesteri, sem a jegyzői stallumra vállalkozó, illetve alkalmas embert nem talál. Amikor erről tudomást szereztem, a könyvtárból kifelé jövet a ruhatáros néni a következőkről tájékoztatott: „Itt a szomszéd faluban polgármestert keresnek. Miért nem érdeklődi meg a részleteket?” Hát, ezek után már nem szabad érdektelenül elmenni ezen információ mellett. – gondoltam.
Némi – a vendéglátás világában tett – kitérő után felkerestem a községet és egy – az út szélén munkálkodó – idősebb férfitől érdeklődni kezdtem, hogy hol találom itt a polgármesteri hivatalt, vagy jegyzői hivatalt, vagy valami hasonló hivatalos helyiséget, ahol beszélhetnék valakivel, a település vezetésével, irányításával kapcsolatban. Itt olyan nincs. – jött a válasz – Itt nincs se polgármester, se jegyző, és polgármesteri hivatal se. A művelődési házat használják polgármesteri hivatal gyanánt, mint kiderült az öreg elbeszéléséből. Az öreg ugyanis a művelődési ház gondnoka. Nagyon készséges volt egyébként, úgyhogy egy jó tíz percet beszélgettünk az út szélén, miközben – megtudván, hogy mi járatban vagyok – elmagyarázta, miként találhatnám meg Óváron az egyik települési képviselőt. Az illető egy festékboltban dolgozott a templommal szemben. Visszafelé jövet útba is ejtettem. Könnyű volt megtalálni. A pult mögött ácsorgott, én bemutatkoztam, kezet nyújtottam neki, és elmondtam mi járatban vagyok. Már majdnem elutasított, mondván, hogy most már lezárták a pályázati lehetőséget, hisz van néhány „jelentkező”, és ők úgy döntöttek, hogy „most már ennyi elég”, mikor közöltem, hogy azért érdekelne mindez, mert jogász vagyok, és szívesen segítenék, ha lehetőséget adnának, hirtelen közvetlenebb hangnemre váltott, és a következőképp reagált: Esetleg tudna adni egy önéletrajzot? Természetesen. – válaszoltam – és átnyújtottam a kezemben szorongatott nyomtatott papírlapot. Ő átfutotta, nyugtázta, hogy a telefonszámom szerepel rajta és tájékoztatott, hogy vasárnap lesz a testületi ülésük és ő a maga részéről annyit tehet, hogy a képviselőtestület elé terjeszti a „pályázatomat”. Keresni fognak telefonon, amennyiben van előrelépés az ügyben. Megköszöntem kedvességét, majd szívélyesen elbúcsúztunk egymástól.
Ahogy kiléptem a boltból, lassan és elégedetten bandukoltam az autómhoz, miközben az járt a fejemben, hogy ez a kedves ember azt se kérdezte meg, hogy tulajdonképp polgármester, vagy jegyző szeretnék-e lenni a frissen formálódó önkormányzatban. No, de ez már tényleg részletkérdés, és ebben az ínséges világban legfőképp önmagammal nem akarok kötekedni, így aztán egy pillanat alatt elhessegettem gondolataim közül ezt a szőrszálhasogató felvetést. Elégedetten autóba ültem és elmentem edzeni.
Ezidőtájt már közel egy hónapja nem voltam otthon és egyre inkább szükségét éreztem, hogy meglátogassam családomat, barátaimat. Sok helyre pályáztam, számtalan munkakörbe, ahonnan válaszokat vártam, személyes találkozókat vártam, de most úgy éreztem, hogy ezeknek az elindított folyamtoknak be kell érniük. Ehhez időre van szükség, hisz számtalan munkalehetőségre a jelentkezési határidő még le sem járt. Szóval, úgy véltem, most eljött a várakozás ideje, ez pedig nagyszerű alkalom ara, hogy egy-két hetet otthon töltsek. Vágytam egy kis otthoni levegőre, sok-sok jó beszélgetésre a családdal és a barátokkal. Így hát felcuccoltam, és napra pontosan egy hónap után, egy derűs vasárnap autóba ültem, és elindultam, hogy viszontlássam mindazokat, akik velem együtt izgulnak ennek az „expedíciónak” a sikeréért. Épp csak lehajtottam a Mosoni-Duna hídjáról, mikor megcsörrent a telefonom és annak a szállodának a tulajdonosa hívott, amelyik ott volt tőlem száz méterre a híd lábánál. Azért keresett, hogy másnap tudna időpontot adni arra vonatkozóan, hogy mikor teljesíthetnék nála egy úgynevezett próbamunkát, mely alapján dönt majd, hogy alkalmaz-e recepciós munkakörben, vagy se. Nagyon megörültem ennek az ajánlatnak, de közöltem vele, hogy én most épp Hódmezővásárhelyre tartok, de hamarosan jövök vissza. Kérdezte, hogy ez mit jelent. Mondtam, hogy hétvégén már ismét Óváron leszek. Elfogadta, és azt ígérte, hogy akkor csütörtök, péntek körül telefonálni fog, hogy mikor lenne célszerű találkoznunk.
Nagyon boldog lettem az ajánlattól, ugyanakkor az is világos volt, hogy a kéthetes otthoni pihenés terve elúszott. No, de nem baj. A lényeg, hogy munkám legyen már végre.
A férfi – ígéretének megfelelően – csütörtökön keresett telefonon és megbeszéltük, hogy pénteken, a délutáni órákban érkezek Mosonmagyaróvárra. Így is volt, négy óra után értem be a városba, ahol az első dolgom az volt, hogy felhívtam őt. Egy fél órán belül találkoztunk is, ismét megbeszéltük a kilátásban lévő munkakörrel kapcsolatos tudnivalókat, és este nyolc órára már mentem is dolgozni. Néhány napig más recepciósok mellett dolgoztam, tanultam e feladat kisebb-nagyobb tudnivalóit, majd egy hét se telt el, mikor már önálló munkával bíztak meg és beosztottak a munkakör szerinti rendes műszakba. Ennek megfelelően már nappali és éjszakai műszakot váltogatva, kiszámítható módon jártam dolgozni. Időt és energiát nem sajnálva teljesítettem az elvárásokat, hisz tudtam, hogy az esetleges kényelmetlenségek ellenére, ez egy olyan lehetőség, ami kimozdíthat a két éves egyhangúságból és nélkülözésből. Fejest ugrottam a vendéglátás világába. Sosem tanultam, csak vendégként tapasztaltam eddig mindazt, amit most nekem kellett teljesíteni. Érdekes, másmilyen világba csöppentem, mint az eddig megszokott. Nem könnyű, de szerethető feladatot vállaltam saját boldogulásomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése