Kirándulásunk negyedik napján egyikőnk javaslatára felkerestük a devecseri lomit.
Nagy várakozás előzte meg részünkről ezt a kiruccanást, hisz előzetes élménybeszámolók alapján, „kidobott értékek tömkelege várja a semmit is arannyá nemesítő magyar vásárlószemeket”. Az értékesített tárgyak főleg Ausztriából, Németországból kerülnek Magyarországra az ottani lomtalanítás eredményeképp oly módon, hogy a környék – túlnyomórészt cigány – lakossága Devecserből és a szomszédos falvakból teherautóval meglátogatják az ottani lerakatokat, behozzák az országba, és itt fillérekért értékesítik azt, amit lehet, amit nem, azt meg elégetik.
Szinte minden fellelhető, a hűtőszekrénytől a sílécig. A legnagyobb kínálat egyébként sílécből van, melyből az egyik háznál a kerítést pótolták, a másikban a mennyezetdeszkát, hogy meg ne roggyanjon a padlásra tömködött kacattól.
Összességében, a „putri hangulat” az uralkodó, mely egyrészt a tőlünk való idegensége miatt, elképesztő élményt nyújtó jelenség, másrészt viszont elszomorító, nyomasztó, hisz kétség nem fér hozzá, hogy azok a cigányfamíliák, melyek udvarában könyékig durkásztunk, ebből élnek, hisz ez az egyetlen esély mutatkozik a túlélésre ezen a Balaton környéki vidéken.
Végigjártunk vagy tíz-tizenöt házat, ahol a serdülő fiúk, mintegy leendő atyai örökségben, a kacatok beszerzésében és továbbadásában mint „virágzó” üzletágban aktívan részt vállalnak. Udvarukba már az útról, a nyitott kapun át belátni, melynek közepén, az ezerszínű szemétdomb tetején, vendégváró mosollyal tekint ránk a szerény ház apraja-nagyja.
„Most nincs szezon.” Világosítottak fel bennünket egy helyütt. „Szeptember, október hónap a lomtalanítás ideje odaát. Ilyenkor nyáron már csak a maradékot találni.”
Kíváncsian bebújtunk az egyik pókhálós színbe, ahol az egyik sarokban óriási halomba hányt ruhák, cipők voltak. Kicsit odébb, egy nagy papírdobozban rádiótelefon-tok ezerszámra. Míg ezeket nézegettük, egy kedves kölyökkutya incselkedett velünk, szeleburdi játékossággal. A polcon, félig kibelezett számítógépek, magnók, meg furcsábbnál furcsább készülékek. Azt, hogy egyáltalán használható-e valamire, talán a házigazda sem tudta. Nyomasztó volt ez a düledező vályogszín, ahol lépten, nyomon pókháló ragadt a hajunkba. Magunk voltunk, úgyhogy emlékül készítettem néhány fényképet a csendéletről. Amikor kibújtam a napfényre, szemembe tűnt az épület félig leomlott oldalfala, mely Isten tudja mi módon volt képes megtartani a reáeszkábált parabola antennát. Ezt már nem mertem megörökíteni, mert mögöttem ált a háziasszony, karján a család legifjabbikával.
Semmit nem vettünk. Megköszöntük a lehetőséget és eljöttünk.
Már mindannyiunk telítődött a töméntelen hulladék látványától, mikor elindultunk felkutatni a település szélén elterülő laktanyát, ahol azok a családok árulhatták portékájukat, akik nem rendelkeztek szabályszerű engedéllyel. Itt, a katonák által elhagyott épületek szolgáltak vásárcsarnokként. A kíváncsi szemek itt megtaláltak mindent, ami csak az ember környezetében előfordulhat, de persze, szinte a használhatatlanságig leromlott állapotban. Jómagam, szemet vetettem néhány huszadik század eleji kiadású, gót betűs bibliára. Látta az eladó, hogy érdekelnek a könyvek. Alaposan végignéztem mindet, majd rákérdeztem, hogy mibe kerülnek. „Háromezer darabja.” – jött a válasz. Legyintettem egyet, és otthagytam. Később visszamentem, hogy alkudjak vele, mert rájöttem, hogy kincset találtam a sok hulladék közt, de addigra már bezárta az üzlete vasrácsait. Ezt sajnáltam, de egyébként pedig, ez a primitív, őskereskedelmi feeling egyáltalán nem ejtett rabul.
Mikor elhagytuk a laktanyaépületet, Sümegre hajtottunk és gondolatban is, és ténylegesen is visszamenekültünk a civilizációba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése