II. János Pál pápa emlékére

Január végétől június elejéig angol tanfolyamra jártam, ami eléggé lefoglalta a mindennapjaimat, így az utóbbi időben már hanyagolni voltam kénytelen e blog írását is. Épp ezért most visszamenőlegesen igyekszek pótolni egy mulasztást.

Április 8-án volt négy éve, hogy eltemették II. János Pál pápát. Ennek emlékére összegyűjtöttem pár gondolatot, nem csupán a pápáról, hanem magáról a katolikus egyházról, annak múltjáról, jelenéről, némiképp elgondolkodva az egyház és – nem utolsó sorban – az egyházi ember szerepéről a társadalomban egykor, és most, a XXI. század elején.

„2005. április 8.-a, 23 óra 30 perc van. Furcsán érzem magam. Ma eltemették II. János Pál pápát és ez az esemény, meg az ezt megelőző egy hét történései mélyebb nyomot hagytak bennem, mint ahogy ezt gondoltam volna. Megrendültem. Olyan embernek volt lehetőségem a televízión keresztül figyelemmel kísérni a haláltusáját, a halálát, a temetését - és azt, hogy mindez miként képes megrendíteni és gyászba borítani az egész világot -, akit tulajdonképp csak könyvekből ismertem. Mégis oly intenzíven belém markoltak azok a hírek, melyek visszafordíthatatlanul megrendült egészségéről szóltak, majd a haláláról, mintha egy közeli hozzátartozómmal történt volna mindez. Nem vagyok vallásos ember, de mindig érdekelt a pápaság misztikuma. Talán a közelség érzését két tényezőnek köszönhetem: egyrészt az ismert arc, a televízió révén, másrészt, pedig az olvasmányaim révén begyűjtött ismeretek, melyek még inkább lehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy szívembe zárjam Karol Wojtyla-t.”

1978-ban az egyház megújítását várták Tőle. Sokaknak csalódniuk kellett, mert dogmatikai szempontból néhány alapvető kérdésben szó sem lehetett megújításról, de még csak a szigor feszességének lazításáról sem, más tekintetben viszont modern, korszerű, „mai ember-konform” attitűdjeivel a világ – talán – legnépszerűbb közéleti személyisége volt. „Peter Sloterdijk német filozófus szerint II. János Pál valójában nem a 20. és a 21. század, hanem a 16. és a 17. század fordulóján, az ellenreformáció, az abszolút katolicizmus korszakát idézte. A karlsruhei egyetemi rektor úgy véli, hogy a lengyel pápa az abszolút katolicizmus meggyőzés-stratégiáját folytatta a kor eszközeivel: a tömeggyűlésekkel, a televíziós jelenlét kultuszával, a határokat nem ismerő turizmussal. »A rossz költőt, a középszerű teológust, a konvencionális filozófust, a konok Wojtylát, a szentségek impresszárióját hamar elfeledik. Karol, a szupersztár értett ahhoz, hogy már életében a felszínes tömegkultúra halhatatlan ikonjává váljon« – fogalmazott Sloterdijk” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 52. o.).

Sokszor eszembe jut, amikor valami kapcsán (akár egy érdekes könyv, akár ezen említett szomorú esemény) a katolicizmus csodálata hatja át lelkemet, hogy jó azoknak az embereknek, akik a hitben, az egyházi hierarchiában találják meg életük értelmét.

Eszembe jut Teréz anya is. El sem tudom képzelni, mi játszódik le egy fiatal lány belsőjében, minek következtében mindenét a szegényeknek adja. Az életét, az energiáját, a kényelmét, a lelkét, a szeretetét… mindent… Egy kicsit se tudom magam a helyébe képzelni. Egyszerűen elképeszt, megrettent, megráz, megindít. Becsukom a szemem és megpróbálok gondolatban a bőrébe bújni… Nem sikerül… De akkor Ő miért tudott olyan lenni? Ez számomra egy olyan kérdés, amit képtelen vagyok megérteni, viszont Őt képes vagyok ezért feltétel nélkül csodálni.

Némiképp elszakadva e cikk apropójától fontosnak tartom, hogy megjelenítsem a már idézett forrás egy figyelemreméltó gondolatmenetét.

„Történelmi tény, hogy az üldözöttek megmentése érdekében az egyházak tettek a legtöbbet, ám ez nem cáfolja a filozófus-lélekbúvár, Mérei Ferenc szavainak igazságát, aki azt mondta: hallgasson a szociálpszichológia és a szociológia addig, amíg nem tudja megmagyarázni, hogy kétezer év kereszténység után hogyan alakulhatott ki az embermészárszék Európa közepén. Kertész Imre szerint az európai kultúra véget ért Auschwitzban, ami után újat kell alkotni” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 61. o.).

Az egyház mai – társadalomban betöltött – szerepét, súlyát, az egyház és az állam viszonyát, valamint az egyház és az állampolgár viszonyát vizsgálva érdekes megállapításra juthatunk.

„A templomelhagyás (…) egyáltalán nem jár a szociális érzékenység és a szolidaritás hanyatlásával: Norvégia például – amely nem EU-állam ugyan, de a hitbuzgóság és a szolidaritás tekintetében nagyjából egy szinten áll a közösséghez tartozó szomszédaival – egy főre átszámítva tízszer annyit fordít a szegények támogatására, mint a 95 százalékban istenfélő Egyesült Államok. A vallásos és a humanista értékrend előrehaladott konvergenciájára utal az is, hogy az adatok szerint a holland katolikusok 92 százaléka támogatja az eutanáziát” (Füzes Oszkár – Polgár Demeter: Habemus papam! Felszállt a füst, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2005, 63-64. o.).