Nagy utazás (a megoldás)

"Nem az a dicsőség, hogy sohasem bukunk el, hanem az, hogy mindannyiszor felállunk!"

(Sajnos nem tudom, hogy ki e nagyszerű gondolat atyja, de ennek ellenére nem hagyhatom ki e cikkből, mert e történet mottójaként ez a legtalálóbb mondat.)

Miután a délkelet-magyarországi viszonyok közt kimerítettnek éreztem a lehetőségeimet, arra az elhatározásra jutottam, hogy szerencsét próbálok az ország egy más területén. Több szempontot mérlegelve esett a választásom az ország nyugati határszélére, így aztán február 14-én, a késő délutáni órákban megérkeztem Mosonmagyaróvárra. A város közvetlen szomszédságában lévő Máriakálnokon sikerült szállást találnom, és ezzel megkezdődött a két éve tartó munkahelykeresésem új módszerekkel, új helyszínen, és új reményekkel való folytatása.

Az első hetem azzal telt, hogy hihetetlen ambícióval telefonáltam, leveleztem a reményteljes jövőbeni munkahely érdekében. A feltűnően sok ingatlankereskedő cég felkeltette az érdeklődésemet. (Amikor telefonon beszéltem az otthoniakkal, olyképp érzékeltettem az itteni ingatlanügynökségek széles palettáját, hogy annyi van itt belőlük, mint a fogorvosokból. Számomra is meglepő volt ez, de a helyiek mondták, hogy mindez a szlovák ingatlankereslet miatt van, és ez az ingatlanmozgás már szinte jelentéktelen a néhány évvel ezelőttihez képest.)

Egy ingatlankereskedővel is volt egy emlékezetes állásinterjúm. Úgy gondoltam, jogászként van keresnivalóm az ingatlanszakmában. Igaz, hogy a kínált lehetőség nem jogászi tevékenységet takart, de ez nem lett volna probléma számomra. A lényeg, hogy jövedelemhez jussak. Végülis, a kínált lehetőséget előnytelennek ítéltem, de ettől függetlenül egy szimpatikus cégnek egy szimpatikus vezetőjével sikerült megismerkednem. Egyetlen mozzanat volt, ami az én szememben rontotta a kialakult összképet, mégpedig az, amikor a férfi azt a kérdést tette fel, hogy végeztem-e már valaha fa-tesztet. Akaratlanul elmosolyodtam, és – bár volt már részem hasonló hókuszpókuszokban – nyilvánvalóvá vált, hogy a mai világban nincs az a végzettség, nincs az a kvalitás, amelynek a birtokában megúszható lenne egy ilyen, önjelölt pszichológusoknak kitalált, gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítható csodamódszer, mely eszközt ad a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetbe került emberek közötti válogatásra. Nem – feleltem. Ekkor elébem rakott egy papírlapot és megkért, hogy rajzoljak rá egy fát. Növényt? – kérdeztem. A férfi elmosolyodott. Egy fát. – ismételte. Rendben. Lerajzoltam egy fát vastag törzzsel, gyökerekkel, lombokkal. Jó. – mondta. Ekkor megfordította a lapot és mondta, hogy ide is rajzoljak egy fát. Másmilyet? –kérdezem. Amilyet akar. – jött a válasz. Rendben van. – nyugtáztam. Ide meg rajzoltam egy fenyőfát. Ezt követően, a két rajz alapján a férfi némi tájékoztatót adott a lelki világomról, belsőmről, arról, hogy miként viszonyulok a világhoz és miként vagyok képes élni az élet nyújtotta lehetőségeimmel.

Nem mondom, hogy nem volt benne igazság, de a leírás oly annyira általános volt, hogy nagyon nehéz lett volna teljesen melléfogni.

Búcsúzásképp még diktált néhány mondatot, hogy a kézírásomat is elemezhessék. Ezt már nem előttem csinálta. Lehet, hogy ehhez már nem értett, nem tudom.

Részletekbe nem bocsátkozván, úgy lehettem volna ingatlanügynök ennél a cégnél, hogy körülbelül a segélyem kétszeresét rá kellett volna költenem indulásképp, hogy egyáltalán dolgozni kezdhessek. Mindezt egy olyan helyen, ahol fizetést se kapok, hanem száz százalékos jutalékos rendszerben kellett volna ingatlan eladót és vevőt egy asztalhoz ültetni, szerződést kötni, és az adásvételt lebonyolítani egy számomra ismeretlen városban és vonzáskörzetében a gazdasági válság kellős közepén, ahol senki nem ad és nem vesz, és az ingatlan ára a legnagyobb mélységekbe apadt.

Abban maradtunk, hogy a következő hét hétfőn telefonálok, hogy miként döntöttem, érdekel-e az üzlet. Nem tetszett, így nem is telefonáltam. Kedden felhívott a férfi és rákérdezett, miként határoztam. Nemet mondtam. Sajnálkozott, majd búcsút mondtunk egymásnak. Innentől kezdve kizártam látószögemből az ingatlanügynökségeket. Más irányt kell vennem, más lehetőségeket kell kutatnom.

Érdeklődésem gyorsan a közszféra felé irányult. Ennek az volt az oka, hogy az egyik – nem az előbb említett – ingatlanügynök újságolta nékem, hogy nemrég, egy közeli településen körjegyzőt kerestek. Nézzen utána! – javasolta. Rendben. – gondoltam – Ez nem is rossz ötlet. A könyvtárban megkerestem az összes – aktuálisan hirdetett – körjegyzői állást, de nem találtam köztük az említett települést. Nem problémáztam rajta, viszont úgy döntöttem, megpályázom azokat, amiket találtam. Így aztán hat pályázatot adtam postára, a későbbiekben pedig még egyet. Ezidőtájt pedig az országos sajtó is a szájára vett egy Mosonmagyaróvárral szomszédos községet, mely az önállóságát elnyerve, sem a polgármesteri, sem a jegyzői stallumra vállalkozó, illetve alkalmas embert nem talál. Amikor erről tudomást szereztem, a könyvtárból kifelé jövet a ruhatáros néni a következőkről tájékoztatott: „Itt a szomszéd faluban polgármestert keresnek. Miért nem érdeklődi meg a részleteket?” Hát, ezek után már nem szabad érdektelenül elmenni ezen információ mellett. – gondoltam.

Némi – a vendéglátás világában tett – kitérő után felkerestem a községet és egy – az út szélén munkálkodó – idősebb férfitől érdeklődni kezdtem, hogy hol találom itt a polgármesteri hivatalt, vagy jegyzői hivatalt, vagy valami hasonló hivatalos helyiséget, ahol beszélhetnék valakivel, a település vezetésével, irányításával kapcsolatban. Itt olyan nincs. – jött a válasz – Itt nincs se polgármester, se jegyző, és polgármesteri hivatal se. A művelődési házat használják polgármesteri hivatal gyanánt, mint kiderült az öreg elbeszéléséből. Az öreg ugyanis a művelődési ház gondnoka. Nagyon készséges volt egyébként, úgyhogy egy jó tíz percet beszélgettünk az út szélén, miközben – megtudván, hogy mi járatban vagyok – elmagyarázta, miként találhatnám meg Óváron az egyik települési képviselőt. Az illető egy festékboltban dolgozott a templommal szemben. Visszafelé jövet útba is ejtettem. Könnyű volt megtalálni. A pult mögött ácsorgott, én bemutatkoztam, kezet nyújtottam neki, és elmondtam mi járatban vagyok. Már majdnem elutasított, mondván, hogy most már lezárták a pályázati lehetőséget, hisz van néhány „jelentkező”, és ők úgy döntöttek, hogy „most már ennyi elég”, mikor közöltem, hogy azért érdekelne mindez, mert jogász vagyok, és szívesen segítenék, ha lehetőséget adnának, hirtelen közvetlenebb hangnemre váltott, és a következőképp reagált: Esetleg tudna adni egy önéletrajzot? Természetesen. – válaszoltam – és átnyújtottam a kezemben szorongatott nyomtatott papírlapot. Ő átfutotta, nyugtázta, hogy a telefonszámom szerepel rajta és tájékoztatott, hogy vasárnap lesz a testületi ülésük és ő a maga részéről annyit tehet, hogy a képviselőtestület elé terjeszti a „pályázatomat”. Keresni fognak telefonon, amennyiben van előrelépés az ügyben. Megköszöntem kedvességét, majd szívélyesen elbúcsúztunk egymástól.

Ahogy kiléptem a boltból, lassan és elégedetten bandukoltam az autómhoz, miközben az járt a fejemben, hogy ez a kedves ember azt se kérdezte meg, hogy tulajdonképp polgármester, vagy jegyző szeretnék-e lenni a frissen formálódó önkormányzatban. No, de ez már tényleg részletkérdés, és ebben az ínséges világban legfőképp önmagammal nem akarok kötekedni, így aztán egy pillanat alatt elhessegettem gondolataim közül ezt a szőrszálhasogató felvetést. Elégedetten autóba ültem és elmentem edzeni.

Ezidőtájt már közel egy hónapja nem voltam otthon és egyre inkább szükségét éreztem, hogy meglátogassam családomat, barátaimat. Sok helyre pályáztam, számtalan munkakörbe, ahonnan válaszokat vártam, személyes találkozókat vártam, de most úgy éreztem, hogy ezeknek az elindított folyamtoknak be kell érniük. Ehhez időre van szükség, hisz számtalan munkalehetőségre a jelentkezési határidő még le sem járt. Szóval, úgy véltem, most eljött a várakozás ideje, ez pedig nagyszerű alkalom ara, hogy egy-két hetet otthon töltsek. Vágytam egy kis otthoni levegőre, sok-sok jó beszélgetésre a családdal és a barátokkal. Így hát felcuccoltam, és napra pontosan egy hónap után, egy derűs vasárnap autóba ültem, és elindultam, hogy viszontlássam mindazokat, akik velem együtt izgulnak ennek az „expedíciónak” a sikeréért. Épp csak lehajtottam a Mosoni-Duna hídjáról, mikor megcsörrent a telefonom és annak a szállodának a tulajdonosa hívott, amelyik ott volt tőlem száz méterre a híd lábánál. Azért keresett, hogy másnap tudna időpontot adni arra vonatkozóan, hogy mikor teljesíthetnék nála egy úgynevezett próbamunkát, mely alapján dönt majd, hogy alkalmaz-e recepciós munkakörben, vagy se. Nagyon megörültem ennek az ajánlatnak, de közöltem vele, hogy én most épp Hódmezővásárhelyre tartok, de hamarosan jövök vissza. Kérdezte, hogy ez mit jelent. Mondtam, hogy hétvégén már ismét Óváron leszek. Elfogadta, és azt ígérte, hogy akkor csütörtök, péntek körül telefonálni fog, hogy mikor lenne célszerű találkoznunk.

Nagyon boldog lettem az ajánlattól, ugyanakkor az is világos volt, hogy a kéthetes otthoni pihenés terve elúszott. No, de nem baj. A lényeg, hogy munkám legyen már végre.

A férfi – ígéretének megfelelően – csütörtökön keresett telefonon és megbeszéltük, hogy pénteken, a délutáni órákban érkezek Mosonmagyaróvárra. Így is volt, négy óra után értem be a városba, ahol az első dolgom az volt, hogy felhívtam őt. Egy fél órán belül találkoztunk is, ismét megbeszéltük a kilátásban lévő munkakörrel kapcsolatos tudnivalókat, és este nyolc órára már mentem is dolgozni. Néhány napig más recepciósok mellett dolgoztam, tanultam e feladat kisebb-nagyobb tudnivalóit, majd egy hét se telt el, mikor már önálló munkával bíztak meg és beosztottak a munkakör szerinti rendes műszakba. Ennek megfelelően már nappali és éjszakai műszakot váltogatva, kiszámítható módon jártam dolgozni. Időt és energiát nem sajnálva teljesítettem az elvárásokat, hisz tudtam, hogy az esetleges kényelmetlenségek ellenére, ez egy olyan lehetőség, ami kimozdíthat a két éves egyhangúságból és nélkülözésből. Fejest ugrottam a vendéglátás világába. Sosem tanultam, csak vendégként tapasztaltam eddig mindazt, amit most nekem kellett teljesíteni. Érdekes, másmilyen világba csöppentem, mint az eddig megszokott. Nem könnyű, de szerethető feladatot vállaltam saját boldogulásomra.

Álláskeresés (a második szakasz)

2008 nyarát legfőképp tanulással töltöttem. Mellette azért szakítottam időt némi testmozgás mellett munkahelykeresésre is. Ez utóbbi úgy zajlott, hogy álláshirdetés alapján megkerestem munkahelyeket, akik belátásuk szerint vagy meghívtak egy beszélgetésre, vagy nem. A jellemző az volt, hogy nem. Így aztán külön fiókot rendszeresítettem azoknak a leveleknek, amelyeket a megkeresett cégektől kaptam sajnálkozásuk kifejezésének jeléül.

Egyszer rátaláltam egy nyelviskola hirdetésére, miszerint szaktanácsadó munkatársat keres. A feltétel középfokú végzettség, jogosítvány, saját gépkocsi és jó kommunikációs készség volt. Elküldtem a pályázatomat, melyre egy hét után felhívott telefonon egy hölgy, hogy kedden, 10.45-re menjek be meghallgatásra az irodájukba Szegedre. A hölgy hangja meglehetősen unottnak tűnt, de ekkor én még nem gyanítottam semmit.

Az előtérben, ahol várakoztam, ki kellett töltenem egy kérdőívet, amiben nyilatkoztam adataimról. Másodpercnyi pontossággal megjelent a hölgy. Udvariasan üdvözöltük egymást, majd bementünk egy tárgyalóterem-féle nagyobb méretű helyiségbe.

- Csukja be az ajtót – mondta.

Természetesen eleget tettem a kérésének, bár én eddig úgy gondoltam, hogy ha én elmegyek egy céghez egy beszélgetésre, akkor én némiképp ott vendég vagyok. Még akkor is, ha esetleg a jövőben alá-fölé rendeltség lesz köztönk a viszony.

- Kétfordulós állásinterjúnak a részese – közölte –, melynek ez az első fordulója, és itt elsősorban ön lesz a főszereplő!

Egyértelmű volt, hogy betanított mondatpanelokat darál nekem. Nem szeretem ezt a trendi stílust, mert ehhez az a meggyőződés társul, hogy csak akkor vagy sikeres, ha ilyen vagy és így csinálod, meg egyáltalán: csak az a siker, amit mi annak nyilvánítunk (mármint ők).

- Mit tud erről a nyelviskoláról? – jött az első panel.

- Nem sokat – válaszoltam.

- Akkor miért adta be a pályázatát hozzánk?

- Azért, mert olvastam, hogy három fő szaktanácsadót keresnek és mivel önök nyelviskola (én meg nyelvtanár vagyok), úgy gondoltam, hogy a szaktanácsadói munkakör is némiképp összefüggésben lehet a nyelvoktatással.

- Mit gondol, mi lehet a feladata a szaktanácsadónak?

- Pontosan nem tudom. Némi elképzelésem van róla. Úgy gondolom, hogy nyelvtanfolyam szervezéssel lehet összefüggésben a munkája és …

- Miből gondolja, hogy nyelvtanfolyam szervezésről szól ez a munka? – vágott a szavamba.

- Abból, hogy önök egy nyelviskola! – feleltem meglepett hirtelenséggel.

- Szóval, fogalma sincs arról, hogy mit csinál egy szaktanácsadó! Akkor miért adta be a pályázatát?

- Azért, mert nyelvtanár vagyok, önök meg egy nyelviskola – ismételtem papagáj módjára – és úgy gondolom, hogy egy nyelviskolában mégiscsak valamiképp a nyelvoktatással kapcsolatban keresnek munkatársakat.

- De mi nem nyelvtanárt keresünk! Mi szaktanácsadót keresünk, amiről maga azt se tudja, hogy az mi!

Most már kezdtem elveszteni a türelmemet, ugyanis ezen adok-kapok közepette a hölgy mindig cinikus mosollyal kísérte kérdéseit és kioktató magyarázatait.

- Árulja már el, hogy mi indította magát arra, hogy beadja a pályázatát egy olyan állásra, amiről azt se tudja, hogy micsoda?

- Azért mert munkanélküli vagyok! – feleltem idegesen, mire ő leplezetlenül az arcomba tekintve felvigyorgott.

Most már fogytán volt a türelmem. Úgy éreztem, hogy nagyon ki tudnék jönni a sodromból, de visszafogtam magam.

- Ez a munkakör – folytatta – értékesítést foglal magában. Közelállónak érzi magához az értékesítést?

Ekkor már határozottam mérges voltam.

- Az értékesítés fogalma meglehetősen tág. – kezdtem a feleletet erőltetett nyugalommal – Attól függ, hogy ennek a széles spektrumnak mely szegmenséről van szó. Ugyanis, ha margarint kell árulni, akkor ahhoz egyáltalán nincs kedvem. – fejeztem be végül cinikusan és idegesen.

A hölgy értetlenül elmosolyodott és folytatta a kioktatást.

- Az nem értékesítés, hanem eladás! Ezek szerint maga azt sem tudja, hogy mit jelent az értékesítés. Akkor még egyszer megismétlem a kérdést: közelállónak érzi magához az értékesítést?

Én meg – jobb híján – elismételtem a margarinos mondatomat. Egyszerűen el voltam képedve, le voltam döbbenve azon, hogy egy állásinterjún így beszélnek a jelentkezővel.

- Azt már mondtam magának, hogy az eladás, nem pedig értékesítés! Nézze! Maga még azt se tudja, hogy mi az az értékesítés! Mi olyan embert keresünk, aki legalább ezzel a fogalommal tisztában van és tudja, hogy mi az az értékesítés. Ön, biztos vagyok benne – folytatta leereszkedő stílusra váltva –, hogy nagyon tehetséges és értékes ember valami más területen. De azt hiszem, hogy mi nem magát keressük, úgyhogy azt javaslom, próbálkozzék másutt munkát találni!

- Ezzel egyetértek! – válaszoltam némi feldúltsággal – Másutt fogok munkát keresni, mert itt önöknél meglehetősen rosszak az első benyomásaim, úgyhogy a viszontlátásra!

- Viszontlátásra!

Ezzel kijöttem a helyiségből és idegesen, feldúltan léptem ki az utcára. Egész úton Vásárhelyig azon gondolkodtam, hogy mit kellene tennem. Azt éreztem, hogy bennem maradt egy görcs. Bennem maradt egy olyan feszültség, amit a meglepetéstől nem tudtam kiadni magamból. Abszolút nem voltam felkészülve erre a stílusra és erre a hangnemre. Engem itt nem vendégként fogadtak, hanem egyszerűen megaláztak. Belém kötöttek. Nem értettem az okát. Ráadásul, semmivel nem lettem okosabb a szaktanácsadói munkakörrel kapcsolatban, ami egyébként mostanra, a legkevésbé sem érdekelt már. Egyszerűen nem tudtam hová tenni az esetet.

Ez lenne a trendi világ? Ez a jövő? (Vagy ez a jelen?) Ha így van, akkor ez nekem egyáltalán nem tetszik.

Még aznap kinyomoztam a nyelviskola igazgatójának a telefonszámát és részletesen elmeséltem neki az esetet. A körülbelül negyed órás telefonbeszélgetés alatt, szinte végig én beszéltem. Részletesen elmondtam a kérdéseket, válaszokat, az olykor-olykor szóváltásba menő feleleteket. Természetesen biztosítottam arról, hogy nem akarok a nyelviskolában dolgozni, csupán úgy éreztem, hogy tudnia kell minderről. Ő megköszönte a tájékoztatást és a részletes eseményleírást és megígérte, hogy kivizsgálja az ügyet. Ennyiben maradtunk. Nem tudom, hogy lett-e a valami következménye az ügynek a hölgyre nézve, de nem is érdekel.

Másnap felhívtam telefonon egy osztrák érdekeltségű budapesti céget, akik az előző héten kerestek meg azzal, hogy nincs olyan ember az osztrák cégnél, aki tudna németül és szörnyű nagy bajban vannak. Nekem kedvem lett volna elvállalni olyan munkát, ahol a nyelvtudásomra számítanak. Az állás részleteivel kapcsolatban nem sokat tudott mondani az ügyintéző, de azt ígérte, hogy megkérdezi a főnökétől, és szerdán hívjam vissza ez ügyben. Kérdésemre közölte a hölgy, hogy a főnöke azt mondta, hogy egyelőre nem vesznek fel senkit. Nagyon sajnálják. Nyugodtan vállaljak munkát másutt. Ha mégis szükség lenne német nyelvtudású emberre (a németajkú cégnél), akkor meg fognak keresni. Elköszöntünk és letettük a kagylót.

Ez a két esemény eléggé elkedvetlenített a munkahelyi kilátásokat illetően, de azzal vigasztaltam magam, hogy most az államvizsgára kell koncentrálnom. Államvizsga után, meg majd látom, hogy hogyan tovább.

Végül, sikerrel befejeztem az egyetemet: jogász lettem. A munkahelykeresésem csak most kezdődött istenigazából. Mára már a százötvenet is meghaladja a benyújtott és elutasított, vagy éppenséggel el sem utasított, csak egyszerűen válaszra nem méltatott pályázataim száma.

A diplomám megszerzését követően szinte azonnal ráakadtam egy – nekem – igen tetsző állásra a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál Budapesten. Nagyon bizalmat ébresztően nyilatkozott az, aki felhívott telefonon és kért, hogy másnap délután két órára menjek Pestre. Megadta a címet, az iroda számát a hivatalban, még a saját mobilszámát is, ha véletlen „elkeverednék” és segítségre lenne szükségem, hogy odataláljak. Egy szóval, nagyon készséges volt és egyértelmű volt, hogy egy nyelvtudással rendelkező, „tenniakarástól majd’ szétfeszülő”, agilis jogászra van szükségük. Pont olyanra, mint amilyen én vagyok.

Meg is történt a találkozó. A nő személyesen is ugyanolyan kedves és szimpatikus volt, mint a telefonban. Elmondta, mi lenne a teendő, mik a nehézségei ennek a munkának, mit, hogyan kellene tenni. (Csak a teljesség kedvéért említem meg, e cikk lényege szempontjából nincs jelentősége, hogy a politikai okokból, Afrikából jövő és Magyarországon letelepedni szándékozó menekültek ügyeit kellett volna intézni.) Nekem tetszett a feladat. Kérdezte, hogy lenne-e hozzá kedvem. Természetesen igent mondtam. Úgy nézett ki a dolog, hogy fel vagyok véve. Már épp elindultunk a gazdasági irodába, hogy elindítsuk a felvételem folyamatát, amikor feltette a „végzetes kérdést”:

- Hány év munkaviszonya van magának?

- Körülbelül tizennégy-tizenöt év lehet. – válaszoltam teljes nyugalommal

Erre a nő majd’ kiesett a fotelból a meglepettségtől. Ezután persze én is meglepődtem, hogy ő mitől ilyen meglepett, hisz mindezek az adatok részletesen, dátum szerint szerepelnek az önéletrajzomban, ami a pályázati anyagomat képezte. Hát, aztán világossá vált, hogy mi a helyzet: EL SEM OLVASTA A PÁLYÁZATOMAT! Tőlem tudta meg, hogy 15 év munkaviszonyom van, ugyanis már 35 éves vagyok, nem pedig 23. Így aztán nem tudtak alkalmazni, ugyanis – ahogy ő fogalmazott – „magának százezer forinttal többet kellene fizetni, mint akinek nincs még munkaviszonya, ezt pedig nem tudjuk kigazdálkodni”.

Ez nagyon felháborított. Nem is igazán az, hogy plusz százezret nem tud, és nem akar kigazdálkodni a hivatal, hanem az, hogy ezért kellett nekem kétszáz kilométert utaznom, hogy én mondjam el neki azt, amit a pályázatomban világosan leírtam.

Neki ez nem jelentett semmit. Valószínűleg nem is értené, hogy én miért háborgok. Legyen itt most annyi elég, hogy a tömegközlekedés nem olcsó dolog, pláne annak, aki segélyen él. Ja! Még egy fontos dolog: ebben az országban valószínűleg csak épp a segélyen élőknek kell teljes árú menetjegyet venni, mert szinte mindenkinek jár valamilyen jogcímen, valamennyi kedvezmény. Tehát, akinek a legkevesebb a „jövedelme”, az veszi a legdrágább jegyet és még ennek tetejébe utazásra is késztetik csupán azért, mert képtelenek egy másfél oldalas önéletrajzot figyelmesen elolvasni.

Hamar kidühöngtem magam és egyre fogyó lelkesedéssel folytattam az álláskeresést: pályázatot írtam, elküldtem, nem jött válasz, vagy pályázatot írtam, elküldtem és jött válasz, melyben sajnálattal értesítenek, hogy a választás nem énreám esett.

Időközben elvégeztem egy alapfokú angol nyelvtanfolyamot, majd lassan felhasználtam az álláskeresési támogatási keretet, miközben továbbra is szorgalmasan írtam…, küldtem…, kis idő múltán pedig jött a postás a válasszal…

Az ellátás megszűnése után a helyi Önkormányzathoz fordultam, és úgynevezett rendelkezésre állási támogatást igényeltem. Ettől kezdve némiképp változHAT a helyzetem, ugyanis az Önkormányzat, végzettségnek megfelelő munkát ajánlHAT fel.

Ez egy elgondolkodtató foglalkoztatási rendszer, melynek a jelentősége – részben a mostani válságos időszaknak köszönhetően – megnövekedett.

Mint örök naiv, nagy reményekkel kezdtem munkanélküli létem legújabb formációját. Kis idő múltán jöttek is a „jobbnál jobb” állásajánlatok. Futárok hordták hozzám a leveleket az Önkormányzattól, hogy ekkor meg ekkor jelenjek meg itt, meg ott. Nos, ezek az állások napi hat órás elfoglaltságot jelentettek volna, kizárólag a pedagógus végzettségemre alapoztak, és harminckilenc-negyvenezer forintot kereshettem volna velük egy hónapban úgy, hogy legtöbbjénél a hétvégéből, csak a vasárnapom lett volna szabad. (Ekkor egyébként, a segélyem, huszonnyolcezer-ötszáz forint volt.) Na, gondoltam, ez sem az a lehetőség, amiről eddig álmodoztam! Ráadásul, ha egy ilyen munkát vállalok, akkor még a városból se fogok tudni kimozdulni, hogy kopogtassak egy cégnél, vagy netán egy interjún megjelenjek. Még inkább be fogok ágyazódni Vásárhelyre (amit nagyon nem akartam), és végképp szertefoszlik abbéli reményem, hogy egy nagy lépéssel, alapvetően változtassak az életemen, hogy – az eddigiekhez képest – más területen vállaljak munkát, akár egy másik országrészben, akár külföldön.

Döntöttem: lépni kell egy merészet!

Létszámleépítés magyar módra (Canossa járásom kezdete)

A 2006/2007-es tanév vége meglehetősen izgalmasan telt. Az iskola vezetőinek gusztustalan magatartása abban állt (melyet egyébként kellő élvezettel „míveltek”), hogy az érettségi és a szakmunkásvizsgák utolsó percéig eljátszották a „kollegát”, és amikor a kiszemelt áldozatok a feladatukat elvégezték, lecsaptak rájuk. Az elbocsátások abban a sorrendben történtek, amilyen sorrendben az érintett pedagógusok lezárták a tanévet, befejezték a szükséges adminisztrációt. A nyolc emberből néggyel pénteken közölték, hogy elküldték, a másik néggyel meg hétfőn. Én a pénteki csoportba tartoztam. Az a péntek nekem meglehetősen érzelemdús volt. Délelőtt kilenc óra tájban, miközben a naplót írtam az asztalomnál, csendesen megközelített az igazgatóhelyettes, átölelte a vállamat és minden gyermeki kedvességgel felvértezve előrebocsátotta, hogy először is fejezzem be nyugodtan a dolgomat, majd utána, ha ráérek (!!!), menjek már be hozzá. Tudtam miről van szó. Egy percen belül ott voltam. Együtt lementünk a közös főnökünkhöz, aki akkortájt eléggé meg volt szédülve a reá testált „hatalomtól”, így aztán ennek megfelelően igen-igen felülről szemlélte a világot, különösképpen a magamfajta egyszerű tanárembereket. Beültünk a tárgyalóba. A helyettese akkor nyomtatta ki az értesítést a felmondásról. Még a név se volt kitöltve, csak ki volt pontozva a helye, nehogy előzetesen bármilyen úton-módon kitudódjanak a nevek. Ott előttem egészítették ki a hiányzó adatokkal a kinyomtatott papírlapot.

Nem tudom már pontosan visszaidézni a szavakat, de minden aljasságuk ellenére ezt intelligensen csinálták (kár, hogy nem ez az öt perc számít ebben a majd’ két éves hosszú történetben). Egyszerre megkönnyebbülés és felzaklatottság lett rajtam úrrá. Átrohantam a kollégiumba és ott felhívtam Szilvit. Dióhéjban elmondtam a történteket és megbeszéltük, hogy a Vuk sörözőnél találkozunk. Ezután kiviharzottam az iskolából, biciklire ültem és elindultam. Ahogy hajtottam át az úton, megcsörrent a telefon. Egy végzős tanítványom hívott, akiknek az volt az utolsó vizsganapjuk az érettségin és szeretettel meghívott estére, a bankettra. Az időzítés káprázatos volt. Nem tudtam mit mondani. Mondtam, hogy nem biztos, hogy elmegyek, és azt hiszem röviden elő is adtam a történteket. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Mondtam rendben, majd meggondolom.

Ezután találkoztam végre Szilvivel, akit szintén felzaklatott a dolog, hisz ő is a „kipícézettek” listáján képzelte magát, bár ez még pénteken nem vált bizonyossá, rá hétfőn került a sor.

Nehéz leírni ennek a napnak az érzelmi viharait. Végülis úgy döntöttem, hogy visszajövök a bankettre, illetve az azt megelőző érettségi eredményhirdetésre.

Felálltunk a bizottság asztala mögött, a diákok meg velünk szemben. Kegyetlenül rosszul éreztem magam. Olyan volt, mintha nem lennék „odavaló”. Tőlem függetlenül zajlottak az események. Nem tudtam sem figyelni, sem értelmes arcot vágni. A ceremónia végén azonban olyan történt, ami végképp megkínozta a lelkemet. Odajött Kitti, és egy csokor virágot és egy kis ajándékcsomagot adott nekem, megköszönve a négy év közös munkát. Nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Zavart voltam, fojtogatott a sírás, de ezt végképp nem engedhettem meg magamnak.

Ezután, valami érdekes véletlen folytán úgy alakult, hogy egyedül lettem a tanáriban. Sírni akkor se mertem, mert bármelyik percben betoppanhatott volna bárki. Még utoljára magamba szívtam annak a helyiségnek a levegőjét, néztem a falat, a bútorokat, a tárgyakat. Egyszer egy ismerős fényképet pillantottam meg a szekrény polcán. Az osztályom képe volt. Megütköztem… Eltettem a képet, összepakoltam és hazajöttem. Nagyon fájt a szívem.

Néhány órával később, este, a bankettnak viszont már másmilyen hangulata volt. A vacsoránál én Szilvi mellett ültem. Különös módon ő is ragaszkodott ehhez. Sorstársaknak éreztük egymást, holott neki még nem szólt senki. Megérezte… (ez akkor, abban az általános légkörben, ami a kollektívát jellemezte, teljesen elképzelhető volt). Azonban egy különösen furcsa helyzet itt is előállt. Nekünk, tanároknak úgy volt megterítve, hogy mi egymás mellett, meg egymással szemben, lényegében egymás közvetlen közelében ültünk valamennyien. Azonban az iskolai élet akkori úrnője, pontosan velünk szemben kapott helyet oly annyira, hogy a sót, meg a borsot egymás kezéből kapkodtuk ki és az ember képtelen volt egy másodpercre is ellazulni, mert alaphelyzetben egymás arcát láttuk hetven centiről. No, mondanom sem kell, hogy ez nem csak nekem, meg Szilvinek volt kínos, hanem neki is. Engem aznap rúgott ki, Szilvit meg hétfőn fogja. Ezzel a tudattal kellett némi bájcseverészést vinni az estébe, ha nem akart idő előtt hazamenni. Rajtam ekkor már végtelen felszabadultság uralkodott. Azt éreztem, hogy megszabadultam minden tehertől, ami a két év alatt rám rakódott. Átbillentem a másik végletbe. Emlékszem, azt meséltem neki, hogy Szegeden milyen drága a fodrász, amit máig nem tudok, hogy mi módon juthattam ide a mondanivalókkal, hisz világ életemben gyűlöltem mindent, ami a fodrászattal kapcsolatos. Ráadásul sosem voltam Szegeden fodrásznál.

E közben Szilvi hallgatott és nézett. Nem tudom mi járt a fejében és a lelkében, de egyben biztos voltam: én most már nem cserélnék vele! Hisz nekem már nincs terhem, neki, meg mindenki másnak van. Én már megszabadultam ettől a gonosztól, én már szabad vagyok, én már kinyithatom a számat, nyugodtan nevethetek és kinevethetek bárkit. Nekem már nem kell megfelelnem, nekem már nem kell jó képet vágnom. Évek óta nem éreztem ilyen gyönyört, könnyedséget. Egyszerűen repültem. Olyan volt mintha újjászülettem volna.

Éjfél után „az uralkodónő” (az évek során sokszor volt olyan érzésem, hogy valami ilyesfélének képzeli magát) elköszönt mindenkitől és elment haza. A kollegák, akik eddig csendesen figyelték a történéseket, egy-egy apró párbeszéddel tarkítva, odajöttek, és egyszerűen megleptek azzal a kedves és jóleső kíváncsiságukkal, hogy meséljek már, mi történt, hogy volt, mit mondtak, egyáltalában hogyan történtek ezek a szörnyű dolgok, amikről már ők is hallottak. Talán soha nem éreztem olyan szeretetet, mint akkor este. Mindent elmeséltem és fuldokoltunk a nevetéstől, olyanok voltunk, mint a gyerekek és ott, akkor ezekben a szerencsétlen napokban nagyon szerettük egymást. Nem tudom hány óra lehetett, valamikor az éjszaka közepén Zsuzsával sétáltunk haza, hisz vele majdcsak szomszédok voltunk.

Ez az este akkor mindenért kárpótolt.

Nos, hát megkönnyebbült az életem, felszabadultam és végre kipihentem magam MINDENTŐL. Fél évbe telt mire regenerálódtam, addig meg szinte fürödtem a kötetlenség boldog érzésében. E közben persze kaptam híreket az iskolából mindenfelől, de már csak, mint külső szemlélőt foglalkoztattak a benti események. Egy hír azért volt, ami fölöttébb meglepett, és nem csupán a tartalma, hanem valahogy sorsszerűséget láttam benne: az igazgatónőn, aki az iskolai lét megkeserítője volt az utóbbi két-három évben és miatta vált elviselhetetlenné a tanári lét a szakmunkásképzőben, rákot diagnosztizáltak. Végsőkig tudta vinni az ellenségeskedést azokkal szemben, akiket utált, tehát megadatott neki, hogy kirúgja őket, élvezte is a helyzetet, de ezzel egy időben kapott a sorstól egy súlyos terhet, amit ha le tud vetni magáról, akkor megmenekült, de ha nem, akkor tönkremegy bele.

Ezzel tulajdonképp lezártam magamban egy korszakot, azonban a közélet néha bizonyos iskolai eseményektől volt hangos. Ezeket én „tapasztalt füllel” hallgattam és képtelen voltam függetleníteni magam a múltamtól. A hét év iskolai élet a tanári asztal táblafelőli oldalán hagyott bennem annyi nyomot, hogy konkrét iskolai eseményre határozott véleményem volt.

Ekkoriban kezdtek felszínre kerülni az iskolában zajló különböző erőszakos cselekmények úgy diák-diák, mint tanár-diák közt, valamint úgy általában is reflektorfénybe kerültek a fiatalkorúak által elkövetett – nemegyszer kegyetlen – erőszakos cselekmények.

A hét év tanítási gyakorlat eredményeképp sok mindenről konkrét tapasztalataim voltak, sok mindent láttam és tudtam, amit kívülálló nem, vagy pedig másként lát, mint egy gyakorló pedagógus. A – meglátásom szerint – téves következtetések sokszor a sajtóban is megjelentek, ezért úgy gondoltam, hogy a tapasztalataimat és az ez alapján kialakított véleményemet leírom. Összefoglalom mindazokat a gondolatokat, amelyekkel korrigálni szeretném a sok-sok téves meglátást, következtetést, melyek sajtó nyilvánosságot kapnak és vélhetően tapasztalatlanságból fakadnak (ld. Társadalmi problémák az iskola falai között, 2009. augusztus 30.).

Gazdagok és szegények

A nehéz élet egy nap alatt a sorsukká válhat. Nem kell hozzá más, csak egy kis kényszerű szabadidő, ami által megszűnünk kötődni valamihez, aminek eddig eladtuk erőnket, türelmünket némi anyagi érdekből, ami önbizalmat és hamis biztonságérzetet nyújtott. E szabadsággal rendelkezők nem sok idő múltán kis egerekké válnak, melyek a fölöttük köröző sasoktól remélnek boldogulást, holott tudják, ez szinte lehetetlen.
Az ilyenforma lét felülírja a büszkeséget, az önbecsülést, és mindazt a sok nemes érzést, mely a szívet még ifjúkorban oly büszkén dagasztja.
A nehéz élet, a becsapott emberek élete. Ők eddig számtalan értékben hittek, melyeket maguk körül tapasztaltak és továbbvittek az önálló életbe. Hittek a becsületességben, a tisztességben, a tudásban, az őszinteségben, és még sok-sok mindenben, melyek gazdaggá tették őket, és most e gazdagság - részben - a szegénységük okozója.
Annál nehezebb szegényen élni, minél gazdagabb az ember. Számukra a sasok gazdagsága annál elviselhetetlenebb, minél szegényebb lélek lakik benne. Ez pedig sajnos egyre gyakoribb, mert ki tudja miért, de ez az ellentét valahogy összetartozik.

A körülmények rabszolgájaként

Természetes módon alakult életünkbe észrevétlenül belopta magát a XXI. század, és ezáltal az életünk, a kényelemérzetünk a korhoz idomult. A háló behálózott minket és ily módon kiegészítette az addig megszokott, kényelmünket szolgáló infrastruktúrát, mely észrevétlenül szolgálta a létünk mindennapjait.

Mindez csak akkor tudatosul bennünk, ha – szükség esetén – kilépünk e közegből, és kevesebből próbálunk újraépítkezni. Ilyen helyzetben, naponta teszünk erőfeszítéseket az információért, a másokkal való kapcsolattartásért, naponta igyekszünk magunkat abba a kiszolgált helyzetbe hozni, mely otthon – egyszerűen csak – a feltűnés nélküli természetesség.

Megyünk, ha tájékozódni akarunk, ha internetezni, vagy levelezni akarunk, mozdulni kell, ha a könyv szagára vágyunk, ha másért nem, csak hogy fellapozzuk egy-egy klasszikus szerző művének szétrongyolódott példányát egy szegényes, de nagy becsben tartott könyvtárban. Menni kell, lépni kell mindenért, ami otthon egész egyszerűen jelen van. Hisz egy padlásszoba asztal-ágy-szekrény magánya és a tévé nyújtotta töméntelen ostobaság kevés mindahhoz, hogy otthonosan érezzem magam.

Mindezt fel kell építeni, ám addig menni kell, lépni keményen és fáradhatatlanul!

Egy hónap

Egy hónap remény, kezdet, lépés, távolság mindazoktól, kik a legközelebb állnak hozzám.

Egy hónap önállóság, szabadság, lehetőség a szerelemre, mely oly ritkán gyönyörködtet, hogy ezáltal a cseppnyi élvezet mézédes eszenciává érik.

Egy hónap küzdés, törődés, bíztatás, hitegetés, reményvesztés.

Fáradtság, és vágy minden iránt, mit nélkülöztem.

Nyugalom kell, új erő és új bíztatás, siker, mely igazolást ad, hogy tovább léphessek.

A gyümölcs íze

Egy mondat a szabadságról

A titokban fogyasztott gyümölcs a méznél is édesebb desszert, mely a hétköznapok kuriózuma, hisz az – általa – ritkán elnyert élvezet, a paradicsomi lét egy darabkája, mely híján van minden keserű falatnak.